Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.2 A késői középkor ártéri gazdálkodása és vízépítése (1242—1526)

Történetírásunk ugyanis eddig csak a külföldi utazók által is emlegetett, kereskedelmi jelentősége révén ismeretessé vált Duna menti gyümölcsösökről beszélt: a Csallóköz, Helemba, Csepel-sziget, s esetleg a Tolna megyei Sárköz gyümölcsöseiről, amelyek híre messzebb jutott, s amelyek — kevésbé nyomtalanul tűntek el. Nem szólt azonban a tiszavölgyi — Tisza, Szamos és egyéb vízfolyások menti — ártéri gyümölcsösökről és kertekről, amelyeknek pedig — az eddig felbukkant szórvány-adatok tanúsága szerint — már a középkorban meg kellett lenniük. A történeti földrajz ugyanis tud ilyen gyümölcsösökről, mint pl. a vidékünk peremén levő Nándord, Körtvélyes, Ug gyümölcsöseiről, amelyek ismételten felbukkannak a jobbágyi szolgáltatások leírásában. Tudvalevő, hogy a keményfájú, magastörzsű gyümölcsfák, főleg a körte, az alma és szilva ugyanúgy kedvelik a párás, hűvös ártéri mikroklímát, mint a galériaerdők értékesebb keményfái a kőris és a tölgy. Mivel pedig az is ismeretes, hogy az ősi vízrajzi viszonyok által biztosított kedvező körülmények között (amikor is a vízszint ingadozása a mainál lényegesen kisebb volt) a galériaerdőkben a mainál lényegesen értékesebb keményfaerdő állomány tenyészett, (erről nemcsak a növényföldrajz, erdészettörténet, hanem okleveles adatok is tanúskodnak,) valószínű, hogy a kőris-tölgy ligetekből nem hiányzott a hasonló adottságokat kedvelő gyümölcsfaállomány sem. (Az eddig ismert legrégebbi tiszai térképeink szerint a XVIII. sz. második felében különösen T. Igar és T. Bala határában voltak nagyobb körtvélyesek.) (A felfedezés egyelőre túl meglepő ahhoz, hogy igazolandó hipotézisnél többnek tekinthessük. Gyakorlati jelentősége azonban szükségessé teszi a további kutatást: az eddigi szórvány adatok kiegészítését — nagyobb és meggyőzőbb bizonyító anyaggal.) Az árterek „egyéb haszonvételei"-nek ma már a maga valóságában nehezen értékelhető eleme az ártér által dúsan ontott építőanyag és egyéb (házi) ipari nyersanyag: elsősorban a fa, a vessző, a nád, a sás és a gyékény szerepe és fontossága. Sokoldalú hasznosításáról ma már csak a kiveszőben levő helyi néprajzi hagyományok — egyre inkább csupán emlékek! — vallanak, pedig Fényes, Palugyai múlt századi földrajzai még jól mutatják, hogy ők még világosan látták és tudták értékelni is ezek jelentőségét. A Tiszavölgy házai a középkorban — nem is olyan távoli múltig — szinte mindenütt azonos módon készültek: oszlopait az ártér erdői adták, falai az itt termő fűzfavesszőből készültek (amelyet sárral tapasztottak be), teteje nád volt (padlással), bútorait ugyancsak az ártér könnyebben megmunkálható fáiból ácsolták, szőnyegeit, takaróit, egyéb berendezési tárgyainak egész sorával együtt, gyékényből szőtték és fonták. Amit ma a népművészet különlegességeiként csodálunk, az egykor a nép életének része, sőt legtöbbször nélkülözhetetlen része volt: kifogyhatatlan találékonyságának, ügyességének, alkalmazkodóképességének •— életrevalóságának bizonyítéka . . . Végül a körülményekhez való alkalmazkodásban, a lehetőségek hasznosításában, sőt — a körülményektől függően — olyankor az életfeltételek biztosításában, nem kis szerepe volt ebben az időben a vadászatnak és csak a vízivilág szabályozásával nemrég kiveszett pákászságnak sem, amely mos-