Botár Imre – Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása II. rész (1879-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 4. 1971)

A Tisza-szabályozás ügye a két háború között (1920—1944)

nulhatott volna le, tetőzési magassága az 1895. és az 1919. évi árvizét egyaránt meghaladta volna. Vagyis a két utóbbi rendkívüli árvíz szintjének emelkedése elsősorban éppen a gátak fejlődésével és a védekezés eredményességével kapcsolatos. Ha az árhullámok levonulását — vízhozam, tetőzés és tartósság tekintetében — nem módosítja a korábbi elöntések árvíz-tárolása, mindhárom — és addig legnagyobbnak tekinthető — „rendkívüli árvíz" megközelítően azonos szinten és körülmények között vonult volna le.

76 Gondolatmenetét és derűlátását teljes mértékben igazolni látszott a későbbi 1932. évi árvíz, amikor is a Tisza árhulláma — a mellékfolyók árhullámainak leérkezésében tapasztalható eltérések ellenére is — nemcsak megközelítően, hanem szinte teljesen az 1919. évi árvizével egyező szinteken vonult le.

77 Valóban a Tisza-szabályozás történetében nem volt még egy olyan időpont és esemény, mely a derűlátást annyira indokolta volna és a munka eredményeit annyira szemléletesen megmutatta volna, mint az 1932. évi árvíz. A szabályozás és ármentesítés munkájának eredményei nemcsak a Tisza vízjárásában a munkálatok folyamán átmenetileg megbillent egyensúlyi állapot helyreállítását látszottak biztosítani, hanem a kiépült védművek több mint három évtized, és három egymást elég nagy időközben követő, s tetőzési szintjüket tekintve pedig növekvő irányzatú, rendkívüli árvíz próbáját is kiáltatták: 1895-ben, 1919-ben és 1932-ben egyaránt. A magyar vízügyi szolgálat jogos büszkeséggel terjeszthette a Mississippi-szabályozás problémáival küzdő amerikai vízügyi szolgálat elé a Tiszaszabályozás eredményeiről — Európa legnagyobb folyószabályozási munkálatairól és annak tanulságairól -- szóló tájékoztatóját.

78 Az elért — bár mint láttuk sokszor a kelleténél nagyobb áldozatok árán elért — eredmények azonban nem jelentették azt, hogy a Tisza-szabályozás munkája befejezett, vagy éppen hibátlanul megoldott mű lenne, s még kevésbé azt, hogy ,,a Tisza-völgy rendezése" Széchenyi-féle programjának megoldásában, a csupán első lépést jelentő vízsszabályozások mellett más területeken is megfelelő előrehaladásról számolhatnánk be. Az 1930-as évek két legjelentősebb dokumentuma különösen jól mutatja, hogy a kor vízimérnökeí milyen józanul értékelték az elért eredményeket és mérték fel a helyzetet és a feladatokat. A vízügyi szolgálat élére került Sajó Elemér — aki a csepeli kikötő építési programjával már korábban bebizonyította az általa kidolgozott távlati tervezési módszer: a keretterv-módszer előnyeit — 1930-ban terjesztette a kormány elé a vízügyi szolgálat új 30 éves vízügyi beruházási programját: „újabb vízügyi politikánk" irányelveit megfogalmazó „Emlékiratát".

79 Munkájának alapelve, hogy vizeink szabályozásának feladatai az elmúlt évszázad munkájának eredményeként — zömmel megoldottnak tekinthetők, elérkezett tehát az ideje annak, hogy egy korszerű és átfogó vízrendezési program keretében (a Tisza-völgy rendezésére vonatkozó korábbi elgondolások korszerűsítésével) a vízhasznosítás megoldását is napirendre tűzzük : „Elérkezett az ideje annak, hogy újból kitűzzük a vízügyek terén azokat a főirányokat, amelyek a következő évtizedek ilyen irányú működésének kereteit kell hogy megszabják. Ezt