Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

XIV. SZÉKELY HALÁSZOK. Két képpel. Ha Európa nyugoti műveltsége hatalmas pőröly, Magyarország pedig a művelődés ékje, melyet az a pőröly az elmaradt Kelet népei közé üt és tuszkol, akkor a székelység az éknek aczélos éle, melvnek szívósságától függ. hogy meg ne csorbuljon s vele és általa a művelődés hódító áramlata csorbát ne szenvedjen. Elhelyezkedett a székely, részben a magyar elhelyezkedési törvény ellenében is, erdőborította bérezek szűk, köves völgyébe. Mondják, hogy a honfoglaló magyarság a székelyt már mai telepein találta ; lehet hűn, lehet avar maradvány, mely gátat talált üldöztetésének, megvonúlt; — az eldöntés nem e könyv tiszte; de az bizonyos, hogv a magyarsággal eredetileg egy tőből fakadt s még bizonyosabb, hogy nélküle - többek között — a halászat műnyelvét kifejteni nem lehetne, mert egyedül a székely lakik pisztrángos, pérhalas vizek mentén, egyedül ő halászsza a nemes halat ősi magyar mód szerint s így egyedül ő az, a ki a pisztrángos, pérhalas vízből fakadó magvar mesterszóval él. A magyarság lassú folyású, harcsás, pontyos, kecsegés, süllős vizek partján, tóságok korul lakik s csak az ezeknek megfelelő mesterszavakkal él; a magyar felföld pisztrángos vízmellékét tótság, németség lepi el ; a magyarság csak a széleket éri, s ott mesterszava ingatag vagy idegen ízű ; — így is úgy is hasznavehetetlen. Hogy hol kezdődik az igazi székely halászat, azt legjobban mondja az a tréfásan-csípős közmondás, mely Székely-Keresztúr körül közszájon forog s így hangzik : «Bögözön felül a harcsa és a mágnás meg nem él.» Ez a Bögöz egy kis székely falu: azon túl a Küküllő vize kicsiny, a föld sovány