Dr. Nagy László: Az 1876. évi árvizek. (Források a vízügy múltjából 11. Budapest, 2007)

A DUNA-VÖLGY ÁRVIZEI

életét és házi vagyonát mentették meg. 26.-án elszakadt Soltnál a Pestmegyei Tár­sulat töltése. Jankovics Miklós kormánybiztos éppen jelen volt, amikor roppant erő­feszítéssel védték a gátakat. A községben mindössze tizenhárom férfi maradt, a töb­bi mind a gátnál dolgozott. A gátszakadás kialakulásának körülményeit a Pesti Nap­lónak eljuttatott mérnöki leírást sem nélkülöző levélből ismerhetjük meg: „A folytonosan éjjel-nappal már egy hét óta együttülő városi elöljáróság és Árvíz Bizottság 26-án hajnali 3 órakor arról értesült, hogy a város alatt 0,5 órányira folyó Duna legmélyebb medrében a jég nagy zajlással megindult. Ennek folytán a város felett s alatt levő védgáta­kon az őröket azonnal megkétszerezték, s figyelmeztették a lakosságot, hogy adandó jel­re a helyszínre siessen. Reggel 7-8 óra közt a rettentő folyam a medréből kihágván ki-ki­csapott, de csakhamar visszaszaladt, 9-10 óra tájban az árteres területeken már terjedni kez­dett a víz, s egy órakor délben a már akkor megjelent Jankovics kormánybiztos úr arról ér­tesült, hogy az ár már a védgátakat elérte s roppant sebességgel jön. Azonnal dobszó és harangok félreverésével a lakosságot a védőgátakhoz rendelték. Az elöljáróság a házakat egyenként bejárta, így a lakosság teljes számmal megjelent a fenyegetett pontokon, azaz a majdnem másfél mérföldnyi (-12 km-nyi) hosszú Solt-Harta vonalon és a város felett levő „Lombéri" töltésen. Az előbbinél a magasodó ár ellen kénytelenek voltak a töltés egyik oldalát a másikra hányni. Amíg a nép a városból kitisztult, a kormánybiztos úr a város­ban, azután pedig a töltés egész vonalán az elöljárósággal együtt bátorította a munkásokat, kik féltve otthon lévő családjaikat, s vagyonukat, remegve dolgoztak. Este 7 órakor az al­kony mindenkit a városban és a töltésen félelembe ejtett, de a lakosság lámpák és fáklyák mellett folyamatosan dolgozott a töltés fenyegetett pontjain. Éjjel 11-kor az a hír jött a vá­rosba, hogy egy harmadik helyen, a város közelében az úgynevezett „meleghegyi" töltés szivárogni kezd. Ennek elfojtására a legvégsőbb eszközökhöz kellett nyúlni. Éjfélkor a „Lombéri" töltéstől új segítséget kértek, de már akkor az egész városban nem volt 13 embernél több található. A reményünket folytonosan fenntartó, s csüggedhetet­len kormánybiztos úr ekkor a szomszéd, de nem fenyegetett Délegyháza községet szó­lította fel lovas futárral, hogy segítsenek, de miden erőfeszítés hiába volt, mert a rom­boló elem olyan roppant tömegben jött minden oldalról, hogy éjfél után egy órakor az a szomorú és leverő hír jött a hartai vonalról, hogy a töltést áthágta a víz és a lakosság sebesen tódul hazafelé. Mindenki saját háza jószága, vagyona megmentése után látott, - várva az alulról fölfelé toluló ár közeledtét. Reggel 4 órakor (február 27-én) a leginkább rettegett s a város felett levő „lombérí" töl­tést 15 öl (30 méter) hosszúságban lépte át az ár s már ekkor az életmentéshez készen tartott dereglyékre és ladikokra osztották be egyes embereket. 10 órakor délelőtt tódult be roppant sebességgel a felső, 11 órakor az alsó ár a városba, s csakhamar kikereste magának a város völgyesebb részeit és a város közepén levő nagy tó valósággal új Dunát csinálván az utcákat elöntötte, a ladikok és dereglyék rög­tön a már készen álló, s a szomszéd Délegyháza községből (mely ekkor már vészmen­tes volt) felfogadott napszámosokkal ellátva a város minden utcájába szétküldték. Ré­mítő volt a látvány midőn egyes ladikok bútorral, s hajlékoktól megfosztott egyénekkel megrakodva kötöttek ki a városháza közelében, de mit írjak a bekövetkezett estéről, mily rémítő volt korom sötétségével a nem álló, hanem sebesen rohanó tengerben úszó város. Ladikokra, a város közepén levő nagy hídra lámpákat függesztettek ki, s minden­ki családja s önmaga megmentésére gondolt. Milyen rosszul esett a ladikról hallani egyik vagy másik ház falának a vízbe loccsanását, a tető ropogását. Kimondhatatlan ret­tenetes éjszaka volt. De hála a Gondviselésnek, hogy sújtásában is irgalmas a szenve­dőkkel, mert ez ideig emberélet nem esett áldozatul. Éjfélkor kezdett a víz apadni, ma reggelre (február 28) egy lábat apadt. E pillanatban is­mét árad -nem tudom mi lesz belőlünk ha ismét új ár talál a nyitott kapukon bejönni. A

Next

/
Oldalképek
Tartalom