Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

írásoknak megfelelően megítéljenek. Teléreket kibányászni, vagy elhagyott teléreket ismét felkutatni, vagy a bányákban új aknákat létesíteni senki másnak nem engedtetik meg, csak annak, akinek a nevét a felügyelők előtt bejelentették; az ilyen helyeket pedig, miután a szabad ég alatt cölöpöket vertek le, területekre mérik szét,

81 s ezeket a felügyelőnek megmutatván, minden esztendeiben újra felkérik, máskülönben nem maradhatnak meg a birtokában; továbbá az összes ércet, amelyet itt kibányásznak, a bányász jelével jelökk meg. Mihelyst pedig a bányákból származó jövedelmek biztosak és folyamatosak lesznek, azoknak egy bizonyos meghatározott hányadát a királyok saját jogukon a kincstárba szállíttatni rendelik: ezt a fajta adót nevezik urburának és akik ezt szolgáltatják, azokat urburáriusoknak. Kezdetben a fém heted részét szakították be a kincstárba, s ezért is nevezték a kamara hasznának az urburát; ma azonban csupán a huszad része jut a kamarának. Sőt, rendelkezések kiadásával és felajánlásokat vállalva gondoskodtak arról is, hogy az esztergomi érsek egy bizonyos súlyú részesedést kapjon a fémekből: ezt pedig pisetumnak, azaz pénzvámnak nevezték el. Emiatt az urbura miatt pisetariusoknak is nevezték a bányászokat." — Mindezt azonban másutt

8

" már tárgyaltuk. így Kl Ekkor pedig a bánya-tisístviselőség előtt írással bizonyítják, bogy mely területen és mely cölöpcikkel kiknek a birtokát jelölték ki és adományozták oda; ezt az okiratot ünnepélyes szóhasználattal die Fristung-nak, vagy das kristungs-Zettlnek nevezik. 82 Körmöcbánya város történetében, a VI. §-ban.