Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Szövetséges bombázók Budapest felett Közben mind gyakoribbá váltak a bombázások, az amerikai Liberátorok több esetben bombázták a kikötőt, a Fanto, a Schell olajtársaságok telepeit és általában Csepel ipartelepeit. A század körlete kb. 400 méternyire volt az óvóhelytől, amely Közép-Európa egyik legerősebb, 13 szintes betonépülete alatt, az úgynevezett gabonatárház alatt volt a kikötőben, és kb. 3000 ember befogadására volt alkalmas. Szigorú parancs írta elő, hogy légiriadó esetén kivétel nélkül mindenkinek sürgősen az óvóhelyre kell vonulnia. A mi századparancsnokunk ennek ellenére elrendelte, hogy a keretlegénységből álló szolgálatosoknak bombázás esetén is a körletben kell maradniuk, szükség esetén az ott kiásott hevenyészett gödörben kell magukat fedezniük. A parancsnokot az az elgondolás vezette, hogy esetleges lopások esetén fel tudjanak lépni a bombázások idején fel-felbukkanó fosztogatók ellen. Én ellene voltam ennek a megoldásnak a szőnyegbombázások miatt, de a századparancsnok kitartott mellette. Azzal érvelt, hogy a körletben a felszerelésen, szerszámokon kívül élelmiszer is fel van halmozva. Sajnos az egyik bombázás során a hevenyészett gödörben megbújt Muzslai nevü tizedesünk a helyszínen meghalt, Kecskeméti őrvezetőt, aki súlyosan megsérült, csak hosszú munkával tudtuk a földből tört tagjaival, de még élve kiásni. Az 500 kg-os repülőbomba közvetlenül mellettük robbant, és betemette őket. Magam a bombázások során kétszer kerültem kritikus helyzetbe, amidőn ellenőriztem, hogy mindenki lement-e az óvóhelyre. Az első esetben az egyik bomba becsapódásakor még óvóhelyen kívül voltam, a bomba tőlem kb. 10 méternyire csapódott be és robbant. Minthogy azonban én a bombatölcsér holtterében feküdtem, életben maradtam. Persze a következményeit hosszú időn át viseltem, nem hallottam, zúgott a fejem stb. Ugyanakkor két német katona - akik tőlem úgy 20 méternyire fedezték magukat - életét vesztette. A másik eset akkor volt, amikor már elértem az óvóhelyet, de alig rántottam be magam mögött az ajtót, egy 1200 kg-os légi akna pár méterre a bejárat előtt robbant, és a tárház melletti sínről egy megrakott vagont átdobott, helyesebben átborított a szomszéd vágányra. Az óvóhely vasbeton ajtaját egy jókora szilánk átütötte, de az már a fejem felett vágódott a betonfalba. Roppant ereje volt ennek a robbanásnak, az egész 13 szintes vasbeton épület megremegett tőle. Az ijedtségtől az óvóhelyen majd mindenki halálsápadt lett és mélységesen csendes. Egyszerre csak valaki elkiáltotta magát: "Nyugalom!" Attól kezdve nem volt ott nyugalom, mert egymás után, a végén szinte ordítozva kiáltozták mind többen, hogy "nyugalom". Jó ideig tartott, míg a kb. 3000 főnyi tömeg valahogy megnyugodott. A szomszédos Weiss Manfréd Művekből is sokan ide voltak beosztva. Az óvóhelyi eseményeimhez tartozik az az eset is - és ez már Románia kiugrása utáni szeptember első napjaira tehető -, hogy két egymást követő bombázás szünetében a kikötő vezetőségének néhány tagjával felmentünk az óvóhelyről, és a tárház falának támaszkodva beszélgettünk a háború kimenetelének eshetőségeiről, élvezve a szeptemberi napsütést, amikor hirtelen elég alacsonyan előbukkant egy német felségjelű Messerschmidt vadászgép, és egyenesen felénk fordulva leadott ránk egy-egy géppuskasorozatot, majd felemelkedve eltűnt. A lövedékek szétszóródottan a tárház falába csapódtak be a fejünk felett és tőlünk rézsútosan jobbra. Bár közvetlen közelünkben csapódtak be, egyikünk vállát, egy másiknak pedig a hónalja ruházatát súrolták ugyan, de senki közülünk nem sérült meg. Nyilvánvaló, hogy egy román vadász volt a németektől zsákmányolt géppel. Később hallottuk, hogy ez a gép a Kvassay-zsilip tájékán néhány embert megölt és megsebesített.