Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

a munkaszolgálatosok kezébe, amelyek a helyzetüket, a politikai és a hadi helyzetet illetően teljesen „ártalmatlanok". A levelekből szerfelett lehangoló kép tárult elém. Sok-sok fájdalom és jajkiáltás. Minden levélből ki lehetett olvasni, hogy itt már nagy bajok vannak, és hogy a zsidó családok országszerte nagy veszélynek vannak kitéve. Jelentős részüket kitépték otthonaikból, és most mindenüktől, a legminimálisabb emberi jogaiktól is megfosztottan, a teljes kiszolgáltatottság állapotában viszik őket a biztos halált ígérő német koncentrációs táborokba. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a német megszállás alatt álló Magyarországon a hatalomra törő fasiszták és egyéb szélsőséges németbarát elemek a németek messzemenő támogatásával máris döntő befolyásra tettek szert az ország irányításában. Erősen nyugtalanított az a gondolat, hogy mi lesz, ha az államhatalmat is kezükbe kaparintják ezek az elemek. Ugyanis ennek velejárója lenne a fasiszta eszmékkel nem szimpatizáló és a németellenes, józan emberek üldözése, bebörtönzése, elsősorban pedig az ország zsidóságának rövid úton való likvidálása. Ilyesfélékről már értesültünk a velünk szomszédos országokból. A szlovák Tiso és a román Antonescu ilyen tekintetben is igyekeztek sürgősen eleget tenni Hitler kívánságának, ami akkor minden józan embert megdöbbentett, így engem is. Mégis, amikor a levelek olvasásakor közelebb kerültem ehhez a kérdéshez, hosszan elgondolkodtam azon, hogy mit lehet tenni nálunk az ilyesféle jelenségek ellen, például jómagámnak a jelenlegi posztomon. Jól emlékszem például az egyik gyűrött papírra írt levélsorokra, amelyeknek a szövege szinte belém vésődött: "Drágám! Kassán áll a vonatunk, zsúfoltan vagyunk, őrséggel körülvéve, tehervagonokba bepréselve. Tudom hová tartunk egyetlen kisfiúnkkal együtt, sorsunk meg van pecsételve. Csak Te maradj életben, nagyon vigyázz magadra! Szüntelenül rád gondolok, veled maradok életem utolsó pillanatáig. Milliószor ölel: Gittád." A levél másik oldalára a címzés mellé ez volt írva: "Kérem a becsületes megtalálót, továbbítsa ezt a levelet. Köszönöm." És a gyűrött, sáros levél felbélyegezve megérkezett Csepelre. De ehhez hasonló szövegű jó néhány gyűrött levél érkezett a századhoz. A feladóik közül voltak olyanok, akik csak képletesen írtak a valóságról, de sokan olyanok, akik, ha röviden is, de nyíltan megírták a lényeget. Nem sokáig haboztam, kiadjam-e ezeket a leveleket, vagy sem. Eszembe jutott az én családom, a feleségem a két apró gyermekemmel. Mi lenne, ha ők kerülnének ilyen helyzetbe? A kétségbeesést sugárzó, megható levélsorok hatása alatt eldöntöttem: a hozzátartozóknak meg kell ismerniük az igazságot. Persze a legkritikusabb esetekben egyéni beszélgetés során adtam át ezeket az írásokat, hozzátéve, hogy ez a helyzet már nem tarthat sokáig, a jelek szerint a háborút a németek már elvesztették, és nem szabad feladni a reményt. Azt is hozzátettem, akkor még a dal ismerete nélkül, hogy a felhők felett mindig kék az ég, és ragyog a napsugár. Minden jel arra mutat, hogy ezek a felhők rövidesen eloszlanak, és akkor újra ránk ragyog a napsugár. Bízni kell! Érdekes, hogy a következőkben nem egy esetben találkoztam ezzel a biztató "jelszóval" azok lapjain, leveleikben, akik abban reménykedtek (főleg budapestiek), hogy írásuk még otthon találja szeretteiket. Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy a levelek kritikusabb közléseiről a századparancsnokot nem tájékoztattam. Ő egyébként is gyakran utazott haza szabadságra, rám bízva a századot, így az ilyen tartalmú levelekről nem is szerezhetett tudomást.