Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Annyit azért megemlítenék, hogy az ország további helyzetének szempontjából a német megszállás tetemes változásokat, szavakkal ki sem fejezhető károkat okozott, bel- és külpolitikai önállóságunk még meglévő elemeinek a totális elvesztését jelentette. Ez néhány hét leforgása alatt átgyűrűzött az élet valamennyi területére. Német részről felfokozódott az ország kirablása, a magyar zsidóság likvidálásának az igénye, és meg is kezdődött annak gyakorlati kivitelezése. Ugyanakkor a szövetséges nagyhatalmak részéről megindultak az ország elleni légitámadások amelyeket elsődlegesen Budapestre összpontosítottak, de néhány vidéki ipari központ is érintve volt. Az utódállamokat, mint a leendő győztes államok területeit, megkímélték, kivéve a felvidéki magyarlakta Érsekújvárt. Ennek katonai szempontból mint vasúti csomópontnak volt nagy jelentősége a német csapat- és anyagszállítások akadályozása szempontjából. Sajnos, Érsekújvár nagyarányú bombázása érzékenyen érintette a mi családunkat is, közelebbről a feleségem szüleit. Bár ez a bombatámadás az ő lakásukban károkat nem okozott, de hatására biztonságuk érdekében - apósomat kivéve, aki otthon maradt házőrzőnek - az értékesebb ingóságaikkal együtt áttelepültek hozzánk, Bénytelepre. Erről majd a későbbiekben esik szó. Most csak annyit, hogy nálunk, 1945 elején, a mi ingóságainkkal együtt mindenük odaveszett, mert lakásunk a harcok idején háromszor cserélt gazdát. Már 45 elején kiraboltan romokban hevert. Addig azonban sok minden történt még 1944-ben, olyasfélék is, amelyeknek a kihatásai a szerencse közrejátszása mellett is nagy erőpróbát, sőt erőpróbákat követeltek meg tőlem és a családomtól is. Sorsdöntő katonai behívó 1944 nyarán Alighogy befejeződött az 1943/44. tanév, váratlanul katonai behívót kaptam. 1944. július 6-tól kezdődően a Budapest, helyesebben Csepel-szigeti Nemzeti Szabadkikötőben teljesítettem katonai szolgálatot a 102/18. Kisegítő Munkaszolgálatos Századnál századparancsnok-helyettesként, zászlósi rendfokozattal. A század állományát tartalékos honvéd kerettel őrzött és irányított munkaszolgálatra behívott budapesti és környékbeli zsidók alkották. Nehéz, napról-napra nehezebb napok eseményei váltották itt egymást. A század tagjainak hozzátartozóit ezekben a napokban kezdték lakásaiktól, vagyonuktól megfosztva folyamatosan Németországba deportálni. A munkaszolgálatra már előzőleg behívott családapáknak, családtagoknak ugyanakkor az ország különböző helyein, így a fővárosban és körzetében, a mi esetünkben a csepeli kikötőben, ill. Budapest különböző munkahelyein katonai felügyelet alatt kellett dolgozniuk. Elképzelhető, milyen lesújtó volt a munkaszolgálatosok lelki állapota, amidőn különböző forrásokból, tudósításokból, sőt nem egy esetben a már vagonokba bezsúfolt hozzátartozóktól, a században szolgálók nevére címzett levelekből értesültek róla, hogy hozzátartozóik, gyermekeik már a német koncentrációs táborok felé tartanak. így aztán tudva tudták, hogy hacsak valamilyen váratlan fordulat nem következik be a hadviselésben, szeretteiket talán soha többé nem láthatják viszont. Bornemissza, a kikötő igazgatója tapasztalatom szerint általában szolidárisán viseltetett a század iránt, hasonlóképpen a beosztottjai és a kikötőben dolgozó munkások túlnyomó többsége, kivéve néhány beépített nyilas pártembert, ill. ezek besúgóit. Én a századhoz való megérkezésemkor D. Béla hadnagytól, a század parancsnokától többek között azt a megbízatást kaptam, hogy a századhoz érkezett és már körülbelül 400-ra felgyülemlett levelet cenzúrázzam, és csak azokat adhatom