Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

megfűszereztem, tavasztól őszig pedig viszonylag sok időt töltöttem el a Garam és a Nyitra folyók mellett (fürdés, úszás, csónakázás). A tanítás, az arra való felkészülés és egyéb elfoglaltságom mellett igyekeztem lépést tartani az elméleti és gyakorlati pedagógia legújabb kérdéseivel, és ezért ilyen irányú tanulmányokkal is foglalkoztam. Időnként a tanítói egyesületi titkári tevékenységem is jelentett számomra némi elfoglaltságot (egyesületi gyűlések, kultúrműsorral egybekötött pedagógus bál megszervezése, egy-két előadás az oktatónevelő munka újabb módszereiről stb.). Az elmondottakhoz hozzá kell még fűznöm, hogy az említett tevékenységeimet és élményeimet mindinkább felfokozta, mind gazdagabbá, mind színesebbé tette leendő feleségemhez, Tatárik Erzsébethez való vonzódásom kibontakozása és elmélyülése. Érsekújvári volt, Bényben a szorgalmi időben a volt bényi igazgatóéknál együtt lakott az ugyancsak érsekújvári származású kolléganőnkkel, Tóth Saroltával. Ott is, Horváth Dezsöéknél is gyakran találkoztunk, az iskolában persze naponként. Megismertük és megszerettük egymást, és nem sok idő kellett hozzá, hogy felmerüljön bennem a vele való házasság gondolata, miután a városszerte nagy tiszteletben álló, nagy népszerűséggel övezett jóemlékű szüleit és két leánytestvérét is megismertem. Közben két évi katonai szolgálatra behívtak a csehszlovák hadseregbe. 1936. október 1-én vonultam be a besztercebányai tartalékos tisztiiskolába. Ott az első hathetes gyalogsági kiképzés után a géppuskás osztaghoz osztottak be. Az ottani kiképzés után áthelyeztek az aknavetősökhöz. Mire ott is kiképeztek, behozták a hadsereghez az első páncéltörő ágyúkat, és én oda kaptam meg az újabb beosztásomat. December közepén aspiráns őrvezetővé, a félévi vizsgák után aspiráns tizedessé léptettek elő. 1937 szeptemberében a tiszti vizsga letétele után pedig asp. szakaszvezetői rendfokozattal áthelyeztek Komáromba, az ottani gyalogezred páncéltörő részlegéhez. 1938. április 1-én neveztek ki alhadnaggyá, de mint magyar nemzetiségűt, nem hagytak meg a magyar lakosságú városban, hanem a trencséni 17. gyalogezredhez helyeztek át. Az ottani páncéltörős részlegnek egy cseh őrnagy volt a parancsnoka. Eleinte kissé bizalmatlanul fogadott, de később megkedvelt. Tulajdonképpen az én évfolyamom volt az első, amelyik tisztiiskolai szakképzést kapott a hadseregben az idő tájt bevezetett páncéltörő ágyúkhoz. így aztán a páncéltörő ágyúk elméleti és gyakorlati ismereteinek oktatásában és a Kárpátalján végrehajtott éleslövészet vezetésében jelentős szerepet kaptam. Ezek az ágyúk még lóvontatásúak voltak, nyerges lova csak a parancsnoknak és a helyettesének volt rendszeresítve. Én, mint helyettes egy Milord nevű lovat kaptam. Jól lovagoltam, és ezzel is szereztem magamnak némi tekintélyt. Ugyanis a gyalogezredeknél nemigen akadtak jó lovasok. Trencsénben az ezred parancsnoka, Skácel ezredes viszont szeretett és jól tudott lovagolni. Szolgálat után többször magával vitt a Vág folyó melletti változó domborzatú terepre lovagolni, ami aztán bizonyos kivételes helyzetet is jelentett számomra, meg hát némi tekintélyt is. Ez jól jött nekem azért is, mert az egyik zászlóalj parancsnoka, Postulka alezredes folyton azzal kellemetlenkedett, hogy írassam át magamat szlovák nemzetiségűre. Ahogy aztán erősödött a helyzetem, megszűnt a macerálás. A trencséni katonáskodásom a csehszlovák hadseregbeli szolgálatomnak egyik kellemes időszaka volt. Már nem zsoldot, hanem tiszti fizetést kaptam, kint laktam a városban, és a tiszti étkezdében igen jó ellátásban részesültem. Maga a tisztikar többsége csehekből állott, ennél jóval kevesebb volt a szlovák, két németet ismertem, és egyedül én voltam magyar nemzetiségű. A szlovák tisztek között volt még egy monarchiabeli, Zverin nevezetű törzskapitány (százados és őrnagy közötti rendfokozat). Az egyik századnak volt a parancsnoka.