Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Azt nem tudom, hogy a két vezérkari tiszt ez időben hol tartózkodott, de azt tudom, hogy Úszmanyból együtt indultak el mind a négyen. Mire mi megtettük a gyeptéglákkal a második fordulót, Gaál Béláéknak már hűlt helyük volt. Ellenben, amikor az újabb gyeptégla rakománnyal bebocsátást kértünk a táborba, maga az őrség parancsnoka jött nekünk kaput nyitni. A tejes kulacsok a kocsin voltak a gyeptéglák alatt. Kérdezi a kapuőrség parancsnoka, hogy a kocsiban nincs-e valami csempészáru. Erre Vízi zászlós, aki valamennyire tudott oroszul, azt válaszolta, hogy biztos nincs (navjérna nyet). Én azonmód szóltam, hogy nincs. De az orosznak megütötte a fülét ez a bizonytalanságot eláruló (navjérna) szó. "No majd meglátjuk" kijelentéssel felugrott a kocsira, kezdte emelgetni a gyeptéglákat, és kihalászott alóluk öt kulacs tejet, ill. az egyikben vagy 3 dl tejszín volt. Az orosz kiadta az ukázt, hogy az egész tejszállítmányt azonnal el kell vinni a konyiparkba, és kiönteni a sertéseknek. Én ez ellen tiltakoztam, és arra hivatkoztam, hogy ehhez nincs joga, Krjukov alezredes megengedte a tejvásárlást a tábor előtt áruló asszonyoktól. - Rendben van, de be nem vihetitek a táborba, hanem itt igyátok meg, vagy kiöntözöm - mondta az orosz. Nem volt mit tenni, kiittuk a tejeket. Még azt is ellenőrizte az őrparancsnok, hogy nem hagytunk-e a tejből a kulacsokban. Nekem sajnos pont a tejszínes kulacs jutott. Nem mondom, egy-két korty jólesett, de aztán már a többi nehezen ment. Hát ilyen rapszodikus az orosz. Az előző fordulónál ránk se hederítettek, most meg így kibabrált velünk. Hárman kaptunk is tőle hasmenést. Futkostunk a barakkjaink meg a latrina között. Eszembe is jutott, hogy mi különbség van a halál, a háború és a hasmenés között? - Semmi! Ha menni kell, hát menni kell. Találkozásom a szökött Néveri Lacival Én 1947. júniusában tértem haza a hadifogságból. Körülbelül rá egy fél évre az érsekújvári vasútállomáson találkoztam Néveri Lacival. Nagyon megörültünk egymásnak. Ő aztán röviden elmondta a szökésük további történetét. Egy kis kerülővel kimentek az úszmanyi vasútállomásra. Ott jegyet vettek és felszálltak a Voronyezsbe tartó személyvonatra. Voronyezsben lementek a Don folyó partjára, ott botokat vágtak maguknak, és bevárták az alkonyodást. Majd sorban egymás mögött, katonás rendben átmentek a vasúti hídon, botjukat jobb oldalukhoz szorítva úgy, hogy azok jóval a fejük fölé érjenek. így a sziluettjük a homályban az égre kirajzolódva a partról nézve azt a benyomást kelthette a szemlélőben, hogy fegyveres őrjárat megy át a hídon. A túlsó parttól nem messzire kettéváltak. Külön folytatta útját Gaál Béla Néveri Lacival és külön a két vezérkari tiszt. Gaál Béláék azután hol tehervonatokra felkapaszkodva száz és száz kilométeren át folytatták az útjukat, hol tehergépkocsira kaptak fel pár rubellel vagy karórával lekenyerezve a gépkocsivezetőt. Már nem túl messze voltak a határtól, amikor mégis elfogták őket, és bevitték egy fogolytáborba. Onnét azonban néhány nap múlva sikerült megszökniük egy nő segítségével, - aki a táborban elég komoly beosztásban dolgozott, és akit sikerült szintén lekenyerezniük. így jutottak el a szovjet-román határig. Ott a vasút mentén sokáig bujkáltak, pár napig egy vasúton szállított cséplőgépben lapultak, míg végül egy leellenőrzött, Romániába induló tehervonatra sikerült felugraniuk és ezzel megérkeztek román területre. Itt a magyarok lakta román-magyar határ menti zónában egy parasztgazda földjén "átkapálták" magukat Magyarországra, ahonnét pár napon belül megérkeztek Komáromba. Néveri Laci onnét hazament Gutára.