Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

azzal feltöltötték az öngyújtót, a sofőr tovább próbálkozott valamit csinálni a motorral addig, míg az öngyújtóból újra kifogyott a benzin. A sofőr erre kijelentette, hogy ő nem kínlódik tovább ezzel a motorral, mert úgy néz ki, hogy valami komolyabb baja van, inkább kint marad a kocsival, reggel meg majd segítséget kér a gazdaságtól. Mi ketten pedig menjünk be a táborba gyalog - javasolta a sofőr. A hadnagy dühöngött, de kénytelen volt velem útnak indulni, mert másnap reggel valahová el kellet utaznia, a kiküldetési papírokat pedig még át kellett vennie a parancsnokságon. Közben kisütötte, hogy ö tud egy közelebbi utat, majdnem toronyiránt, ne menjünk tehát a közúton, mert az elég kanyargós. Úgy saccolta, hogy legalább 4 km-t nyerünk vele. A sofőrnek még adott valamiféle instrukciókat, és utána nekivágtunk a határnak egy dűlőúton. Én cipeltem a nyalábnyi orgonát, a hadnagy pedig egy olyan méternyi botot lengetett a kezében. Pisztoly nem volt nála, nem tudom, mi okból. A terep, amelyen haladtunk, dimbes-dombos volt, hol a völgyben, hol a domboldalon, hol meg a dombtetőn botorkáltunk. Közben a hadnagy rájött, hogy a dűlőútról már régen le kellett volna térnünk. Úgy nagyjából bemérte, hogy most hol lehetünk, és merre kell fordulnunk, hogy a tábor irányába menjünk. Úszmany város fényei csak néha bukkantak elő, de hol jobbra, hol balra tőlünk jókora távolságban. Már vagy két órája botorkáltunk, amikor a völgyben egy süppedékes, zsombékos területre értünk. Egyszer csak a hadnagy hirtelen megállt, engem is visszarántott, csendesen elkáromkodta magát szokásos orosz módon, és mondja nekem halkan: "Pered námi volk, szmatrí, kak glazá gorját." (Magyarul: Előttünk farkas van, nézd, hogy világítanak a szemei!) Nézek előre, hát tényleg, tőlünk nem túl messze, vagy 10-15 méterre én is látom, hogy a foszforeszkáló szempár hol megjelenik, hol meg eltűnik. Elakadt ám mindkettőnk lélegzete, mi lesz, ha ránk támad, és hátha nincs is egyedül. A hadnagy egy pillanat alatt átnyújtotta nekem a botját, és halkan odaszólt, hogy ha a farkas megtámadna minket, én teljes erővel üssem, vágjam. Ő meg elővette az öngyújtóját, és sűrűn kezdte szikráztatni, de az nem gyulladt be. Bal kézzel az orgonát nyaláboltam, jobb kezemben a bot és szedtem a lélegzetet. Hogy, hogy nem, egyszer csak a farkas eltűnt, pár perc múlva a sziluettje megjelent a dombtetőn, és átment a domb másik oldalára. Mi még jó darabig ott álltunk lihegve, majd óvatosan elindultunk. Egész éjjel bolyongtunk a "rövidebb úton", végre virradat után hazaérkeztünk holtfáradtan. A hadnagy tüzértiszt volt. Meg is bosszantottam, mert mondtam neki, hová a fenébe lődözhetett maga az ágyújával, ha ilyen jól tud tájékozódni. Hadifogoly mellékjövedelmek Kisebb csoportokat is küldtek ki külső munkálatokra, meg örökként is. így például nem túl messze a tábortól volt egy jókora paradicsomos kert. Annak őrzésére még a paradicsom érése előtt a felvidékiek közül egyik jó barátomat, Trelaj Géza hadnagyot és Nagy Béla zászlóst küldték ki. Feladatuk volt a paradicsom megvédése a tolvajok ellen. Eleiemért egyikük hetenként háromszor bejárt a táborba. Két-három héten belül szépen kisimult az arcuk, de nem a táborban vételezett száraz élelemtől, hanem a lakosságnak eladott paradicsom jövedelmétől (tej, tojás, túró stb.). Trelaj Gézának igen szép hangja volt. A barakkban esténként felült a priccsre, és mindig a következő dallal kezdte a nótázást, feleségére, a szép Tomasek Ancikára gondolva: