Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Visszapillantás (Fekete Gábor)

Fekete Gábor Visszapillantás Egyetem utáni pályafutásom első - 1954. évi - nyarát, növénytári főnököm, Zólyomi Bálint irányításával a Bükk-hegységben folyó növénytársulástani térképezés töltötte ki. A Jakucs Pál, Baráth Zoltán, Horánszky András, Pócs Tamás, Vida Gábor alkotta bükki brigádban egy életre megtanultuk mi az a kollektív munka, hogyan kell az egyéni érdeket egy közös célnak alárendelni. Ebből az inasszerepből 1955-ben szabadultunk fel, „segéddé" minősítésünk az önálló témaválasztás jogával járt. Némi kitérő után első igazán önálló munkám a Bakonyhoz kötött. Választásomat két tény motiválta. Egyrészt az, hogy 1955 és 1958 között részt vettem Jakucs Pál hazai és külföldi karsztbokorerdő kutatásaiban és ennek során eljutottunk a Bakonyba is. Nagy élményt jelentett megismerkedni a déli dolomitlejtők ősi, emberkéztől alig érintett, délvidéki fajoktól tobzódó, cserszömörcés molyhos tölgyes bokorerdeivel, a bodajki Gaja-völgy gazdag növényzetével, az Öskü és Hajmáskér feletti hegyek száraz tölgyeseivel. Ekkor tudatosult bennem, hogy ennek a hatalmas területnek még nincs cönológus „gazdája", aki Rédl Rezső után a flórát, valamint a növényzetet rendszeresen kutatná. Aztán az sem volt közömbös, hogy az idő tájt állandó lakhelyem Székesfehérvár volt, az a város, ahonnan az Inota, Isztimér feletti dombok, a KeletiBakony vonulatának kéklő, botanikus-csábító magaslatai jól láthatóak. Idős szüleimet szinte minden hétvégén meglátogattam, ők tettek arról, hogy rendszerint hétfőn kezdődő túráimnak kellően feltöltött elemózsiás zsákkal vágjak neki. A karsztbokorerdő-kutatás bakonyi terepmunkája zömmel 1955-re esett. Az eldugott felvételi helyek megközelítése sokszor bizony nehéz volt. A vonatozás, gyaloglás sok órát emésztett fel. Akkoriban az autóbuszjáratokat elég ritkán indították. Nagy újítás volt ezért, hogy Jakucs Pál beszerzett egy 125-ös Csepel motorkerékpárt. 1955 nyarán azonban megtudtuk, hogy az Akadémiának jó néhány személygépkocsit utaltak ki. Gondoltunk egy nagyot: egyikre egy hosszabb út megtételére mi is beadtuk az igényünket. Használatunkra is bocsájtottak egy vadonatúj Mercedest. Csak akkor rémült meg a gépkocsi vezetője, amikor a makadám útról agyagos földútra vezényeltük a kocsit. Volt is oka a rémületnek. Az előző napi esőktől megdagadt sáros agyagban, valahol Hajmáskér felett beragadt a kocsi. Se előre, se hátra. A falubéliekhez fordultunk segítségért, akiktől fejcsóváláson kívül másra nem futotta. Nem volt mit ten149