Dr. Medvegy Mihály: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 19. - A Bakony cincérei (Zirc, 1987)
10. Faunisztikai értékelés
BRUILLÉ, Dilus fugax OL., Semanotus undatus L., Gytus lama MULS., Chlorophorus hungaricus SEIDL., Parmena balteus L. ssp. unifasciatus ROSSI, Acanthocinus reticulatus REDTB., Saperda similis LAICH., Menesia bipunctata ZOUBK. összesen 9134 adat került feldolgozásra. (Megjegyzem, hogy a gyakori és a nagyon gyakori fajoknál nem került be az összes adat, sok esetben teljes számban begyűjtésre sem került az állat, csak a gyűjtőnaplók árulkodnak a tömeges eló'fordulásról - ilyenkor egy „+" jel utal erre. A tenyésztési adatok sokszor egy adatként szerepelnek, de általában ezen esetekben is több példányt sikerült kinevelni.) Az egyes faunakistájak nagyságát is figyelembe véve feltűnően keveset gyűjtöttek a Keszthelyi-hegységben (összesen 159 adat) és a Déli-Bakony ban (349 adat). Ugyanakkor a Balaton-felvidékről (1969 adat) és az Északi-Bakonyból (5648 adat) sok az adatunk, a kapott fajszám is magas, s mindkét utóbbi helyről valamennyi gyakorinak és nagyon gyakorinak minősített állat előkerült. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Balaton-felvidék és az Északi-Bakony cincér-kutatottsága nagyon jó, a Keleti-Bakonyé megfelelő (1009 adat), a Keszthelyi-hegység és a Déli-Bakony ezzel szemben nagyon rosszul, illetve rosszul kutatott. A fajok elterjedéséből levonható következtetések A 169 bakonyi cincérfajból 14 faj adatával nem számolok az adat bizonytalan volta, illetve a behurcolás lehetősége miatt (ezek a táblázatban a kérdőjellel megjelölt fajok). Rovartani faunisztikai kiértékeléseknél általában az úgynevezett „színező elemek" előfordulása alapján szoktak következtetéseket levonni. Mivel annak eldöntése, hogy mely faj minősíthető színező elemnek, mindig szubjektív, s véleményem szerint az állat fő elterjedési területétől való távolságtól nagyon is függ, a kérdést úgy próbálom meg leegyszerűsíteni, hogy az elterjedésbeli és ökológiai kiértékelésnél a már említett 14 nem biztos adatú fajon kívül nem veszem figyelembe a Bakony területén gyakorinak vagy nagyon gyakorinak minősíthető faiokat sem. A Bakonv egészére vonatkozó elterjedésbeli adatokat vizsgálva azt találjuk, hogy ugyan túlsúlyban vannak azok a fajok, melyek elterjedési köre a Bakonyt magába öleli („c" fajok), de nagyon jelentős a déli („D") fajok előfordulási aránya, s délkeleti („DK") és keleti („K") fajokkal is találkozhatunk. Minimális az északi („É") fajok előfordulási aránya, s egyáltalán nem találkozunk nyugati fajjal. Ezen adatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Bakony cincérfaunáia olyan, mintha a Bakony a valóságosnál délebbre és kissé keletebbre terülne el. Persze az ilyen következtetések levonásához tudnunk kell, hogy mennyire megbízható az egyes fajok ilyenforma elterjedésbeli besorolása. Ennek megítélésére megvizsgáltam, hogy a nagyon gyakori fajokat kivéve a domináló ,,c" és ,,D" csoport cincéreiből hány fogási adat áll rendelkezésünkre a Balaton-felvidékről, illetve az Északi-Bakonyból. Azért e két faunakistájat választottam, mert kutatottságuk egyformán nagyon jó, s más rovarcsoportokkal végzett felmérések alapján igazolták, hogy a Balaton-felvidék a délibb fajok jelenlétének kedvez. A kérdés az, hogy igaz-e ez az állítás az általunk délinek tartott fajokra is. A gyakori és a nagyon gyakori fajokat itt sem vettem figyelembe. Azt az eredményt kaptam, hogy a ,,c" típus fajaiból (tehát amikor a Bakony a faj elterjedési területébe illeszkedik) négy és félszer annyi adatunk van az Északi-Bakonyból, mint a Balaton-felvidékről. Figyelembe kell venni a két terület nagysága közti különbséget: a háromszor nagyobb Északi-Bakonyból háromszor több adat várható el, de ezt beleszámítva is a ,,c" fajok kb. 1,5 szőrös mennyiségben kerültek begyűjtésre az Északi-Bakonyban a Balaton-felvidékhez kénest. A déli („D") fajok esetében fordított a helyzet: háromszor több adatunk van a Balaton-felvidékről, s ha itt is figyelembe vesszük az összes adat arányát, a déli fajok kilencszeres mennyiségben lettek begyűjtve a Balaton-felvidéken az Északi-Bakonyhoz képest. (3 déli faj adatát nem vettem figyelembe, melyek az Északi-Bakonyból nagyobb számban kerültek elő, de a nagyobb példányszám mögött kifejezetten célzatos, sok-sok alkalommal végzett közös gyűjtések állnak a fajok addigi ritkasága miatt - Rhopalopus insubricus GERM, Lioderus kollari REDTB., Saperda punctata L.) A két számarány közötti különbség (,,c": 1:1,5, „D": 9:1) igazolja a két faunakistáj eltérő jellegét, s egyben a besorolás helyességét is. Ökológiai megoszlás szerinti elemzés Már a besorolás szempontjainál utaltam arra, hogy nem mindig lehet egyértelműen egy-egy fajról eldönteni, hogy fejlődése során mennvire nedvességigényes, mégis az eredmény azt mutatja, hogy a beosztás a valóságnak megfelelő, s ily módon is megkapjuk az egyes faunakistájak közötti várt különbséget. A Bakony egészét tekintve a szárazságkedvelő fajok vannak túlsúlyban a nedvességkedvelőkkel szemben (Er. : Hy. - 1,43). A növénytársulásokról Főként a tölgy tápnövényű cincéreknél (márpedig ezek vannak többségben) megfigyelhetjük, hogy leggyakoribb előfordulási helyükként a cserszömörcés karsztbokorerdőt (Co.-Q.p.) jelöltem meg, jóllehet önmagában ez a növénytársulás sokkal kisebb területen fordul elő, mint például a cseres tölgyesek. Ez azzal
