Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 10. (Zirc, 1991)

DR. TÓTH SÁNDOR: Adatok a mocsári szúnyog, Mansonia (Coquillettidia) richiardii (Ficalbi, 1889) életmódjához és magyarországi elterjedéséhez (Diptera: Culicidae)

Valamivel később Mihályi Ferenc végzett culicidológiai kutatásokat a Balatonnál 1934-ben, majd 1938-1939 között. A munka eredményeit publikáló dolgozatában (MIHÁLYI 1941) a Mansonia richiardii alábbi 14 lelőhelyét közli a Balaton partvidékéről: Szántód, Balatonföldvár, Zamárdi, Hévíz, Tihany, Siófok, Balatonfüred, Balatonszárszó, Balatonszemes, Keszthely, Badacsony, Szigliget, Fűzfő (Balatonfűzfő), Máriafürdő (Balatonmáriafürdő). Mihályi megjegyzi, hogy a faj a felsorolt települések közül főleg Szántód, Balatonföldvár és Zamárdi térségében rajzott nagy tömegben. Részben a Mihályi Ferenc által már közölt adatokat találhatjuk meg SZILÁDY (1941) dolgozatában (Keszthely, Balatonszemes, Badacsony, Gyenesdiás). A felsoroltak közül csupán Gyenesdiás jelent újat. Ezt követően azonban számos adat található a fajra vonatkozóan az előzőekben már felsorolt munkákban, elsősorban a Balaton partvidékéről. A Természettudományi Múzeum régebbi szúnyoggyűjteménye (a kétszárnyú gyűjtemény nagy részével együtt) 1956-ban elégett. Az anyagról faunisztikai közlemény sajnos nem jelent meg. Mivel a gyűjteménnyel együtt Mihályi Ferenc feljegyzései is elégtek, a Mansonia richiardii korábbi hazai adatai is részben elvesztek. Bizonyos támpontot jelent a Kárpát-medencéből származó szúnyog-gyűjtemény revíziója alapján készült dolgozat (MIHÁLYI 1959), melyben e fajról is található egy elterjedési térkép. Ezen a lelőhelyek zöme a Balaton körülcsoportosul. További jelek találhatók még a térképen a Velencei-tó és a Hanság térségéből (Kapuvár), a Szigetközből (Hédervár környéke), Budapest, Ócsa, Ágasegyháza, Simontornya környékéről és a Dráva mellől (Csurgó). A jelekhez sajnos ma már a konkrét gyűjtőhely az esetek egy részében nem rendelhető hozzá-. Más a helyzet a Balatonnal. Az ott Mihályi Ferenc és Soós Árpád által 1950-1951-ben végzett felmérések eredményeiből részletes közlemények készültek (SOÓS-MIHÁLYI 1952, MIHÁLYI et al. 1953), melyekben a Mansonia adatok is hozzáférhetők. A Mihályi Ferenc és Soós Árpád által a Balaton mellett csípés közben gyűjtött 4505 szúnyogból 341 pld., vagyis, a teljes anyag 7,57%-a volt a mocsári szúnyog (I. táblázat). Az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek elejéig nem vizsgálták behatóan a balatoni szúnyogproblémát. így sajnos nincsenek adataink arra nézve, hogy alakult két évtizeden keresztül a szúnyogfauna összetétele. A Balaton térségében 1973-ban vált ismét intenzívebbé a szúnyogkutatás. Ez a munka elsősorban Kecskeméti István (akkor a veszprémi KÖJÁL biológusa) és a jelen sorok írójának a nevéhez fűződik, de rajtuk kívül kisebb-nagyobb mértékben még sokan mások is résztvettek a gyűjtésekben (nevük megtalálható a gyűjtők listájában és rövidítve a faunisztikai adatok tételes felsorolásánál). Munkájukkal nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk a Balaton partvidék csípőszúnyog-faunájáról. Már az első évek adatainak ismeretében egyértelműen látszott, hogy a 20 év előttihez képest jelentős változás történt a Balaton-part csípőszúnyog-faunájának összetételében. Az 1970-es évek elejére a. Mansonia richiardii populáció szembetűnő előretörése következett be a tónál (KECSKEMÉTI-TÓTH 1981). Az 1973-1977-ben a Balaton északi partján gyűjtött csípőszúnyog anyagban ez a faj kereken 53%-os arányban részesedik (szemben az 1950 —1951-es évek 7,57%-ával). Az 1973-tól 1987-ig terjedő 15 év alatt a Balaton térségében csípés közben gyűjtött kereken 45 ezer szúnyog 45%-át teszi ki a mocsári szúnyog (I. táblázat). A populáció ilyen nagymértékű előretörése (amit nyugodtan nevezhetünk gradációnak is) lényegében egybeesett a Balaton vízminőségének romlásával, illetőleg részben a Keszthelyi-öböl eliszaposodásával. Felhetően nem véletlen, hogy az 1970-es években a Keszthelyi-öbölben az árvaszúnyogok is feltűnően elszaporodtak. Az 1970-es évek második felétől az ország más tájain is kezdődtek többé-kevésbé rendszeres szúnyoggyűjtések (Dunakanyar, Budapest és Szeged környéke, Velencei-tó stb.) E munkálatok szervezése zömmel az Országos Közegészségügyi Intézetben Erdős Gyula, Kecskeméti István és Koncz Ágnes nevéhez fűződik. A gyűjtések ugyanúgy, mint a Balaton esetében is, összefüggésbe hozhatók az egyre inkább terjedőben lévő szervezett nagyüzemi szúnyogirtás előkészítésével, illetőleg az irtás hatásfokának a mérésével. Az e programok keretében gyűjtött szúnyoganyag hozzáférhető részének feldolgozásával is sikerült Mansonia richiardii adatok birtokába jutni (igaz, hogy ezek a Velencei-tó kivételével, csupán elenyésző töredékét adják a balatoni adatoknak). Ezekhez párosulnak még a szerzőnek az ország különböző vidékein az elmúlt 20-30 év alatt végzett gyűjtéseiből származó adatok. Az utóbbi időben folyó nemzeti park kutatások eredményeképpen is gyarapodott a hazai lelőhelyek száma, nevezetesen a Hortobágyról, ahol Újszentmargitán gyűjtötték (MIHÁLYI 1983). A Természettudományi Múzeum Állattárának gyűjteményében is található kevés példány elsősorban a Balaton és a Velencei-tó térségéből, valamint az alábbi lelőhelyekről : Ágasegyháza, Csákvár, Ócsa, Sopron, Szolnok, Újszentmargita. Az összes rendelkezésre álló adat felhasználásával készült lelőhely lista, illetőleg az annak alapján összeállított UTM hálótérkép segítségével tájékozódhatunk a Mansonia richiardii jelenleg ismert magyarországi előfordulási helyeiről. Ha a Mihályi Ferenc által készített elterjedési térképet összevetjük a jelenlegi állapottal, szembetűnő eltérést tapasztalunk.