Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

II. Bányászati-kohászati felsőoktatás, tudományosság - Bányászati volt-e a bányászati akadémia?

előállítását és forgalmazását szabályozta. (A /rösótermelés és -forgalmazás teljesen eltérő és különálló jogi szabályozás és igazgatás alatt állt, a vas pedig soha nem volt regália, azaz nem tartozott az uralkodó részére fönntartott ásványok közé.) Ennek, a mai rendszerező elme számára furcsának tűnő, jogi-igazgatási értelmezésnek a magyarázatához úgy juthatunk el, ha tisztázzuk az akkori, meghatározó gazdasági-műszaki körülményeket. A mindenkori homo faber (a műszaki alkotó ember) nem elvont fogalmi rendszerek, hanem konkrét műszaki alkotások megteremtésén fáradozott, s munkálkodik ma is. Nem a bányászat és a kohászat fogalmát alkotta tehát meg, hogy aztán a gazdaság minden olyan területét felkutassa és művelje, amely ennek keretébe tartozik, hanem adott helyzetben nemesércet keresett, kitermelt, olvasztott, feldolgozott, vagy kősót keresett, kitermelt, forgalmazott, vagy vasércet keresett stb. Egyszóval műszaki tevékenységet folytatott, amelynek során létesítményeket alkotott. A köznyelv ezeknek adott nevet: bánya, akna, hámor stb. Bányának tehát csak azt a létesítményt nevezték, ahol nemvas érceket termeltek ki, s azokból olvasztással fémeket, majd technológiai megmunkálással félkész- vagy késztermékeketállítottak elő. Mai kifejezésekkel: a föld alatti bányaépítmények (tárók, aknák, vágatok stb.), a szállító- és előkészítő berendezések, a kémlészeti laboratóriumok, az olvasztókohók, fémmegmunkáló műhelyek stb. együttesen jelentették a bányát. Azt az ásványi nyersanyagtermelő helyet viszont, ahol a föld alatti és felszíni létesítményeknek ez az együttese nem volt meg (pl. kősó-, timsó-, építőkő-, mészkő-, agyag-, földfesték-termelés stb.), azt más néven, pl. akna, sóakna, kőfejtő, kővágó, gödör, verem stb. névvel illették. Ugyanígy, csak a színesfémtermeléssel való foglalatosságot nevezték bányászkodásnak s az ezzel munkálkodót bányásznak, bányamüvesnek stb., a többi ásványkitermelőt másként, pl. sóvágónak, kővágónak, kőásónak, kőfejtőnek stb. hívták. A nemvas fémeknek (elsősorban az aranynak, ezüstnek, réznek) ez a különállása a magyar nyelvben és a magyarországi gazdaságban, jogban és igazgatásban, könnyen megérthető, ha arra gondolunk, hogy valamennyi történelmi bányavidékünkön arany-ezüst-réz társulásaként jelentek meg az ércek. A néhány ólmos előfordulás, a két higanylelőhely, a csekély antimon- és ónérc kitermelése elenyésző volt. A helyi vasérc-előfordulásokra települt vasfeldolgozó kovácsok technikája, valamint országos elterjedtségük pedig sokkal közelebb hozta őket a közönséges kézművesiparhoz, mint a hosszú távra, nagyberuházásokat igénylő bányászat-kohászathoz (lásd a Dunántúl és az Alföld e korból származó vaskohászati régészeti leleteit). Mindezek alátámasztására csak két közismert, ill. könnyen hozzáférhető bizonyítékot említek. Az egyik: 107—14. századi helynévadásunkban a bánya utótag kizárólag nemvas fémtermelő helyeknél jelentkezik: Selmecbánya, Körmöcbánya, Gölnicbánya, Rudabánya, Telkibánya, Nagybánya, Aranyosbánya, Kőrösbánya stb. Az e korban hasonlóan híres kősóbányák településnevéhez az akna utótag csatlakozik: Désakna, Kolozsakna, Vízakna stb. [22a]. Egyetlen, ezektől eltérő esetet sem ismerek az akkori helynévadásban. A másikat a 16-17. századi erdélyi magyar nyelvű jogalkotás őrizte meg: a kincstári javak felsorolásakor külön említik a sóaknákat, külön a „mindenféle" bányákat és külön a vashámorokat. Külön-külön cikkely foglalkozik a „Bányák állapotjáról" és az „Aknák állapotjáról". Az előbbiben pontosan rögzítik, hogy arany-, ezüst-, réz- és kényeső (Hg)-termelésről van szó. A bányák és az aknák „colálása" (művelése) merőben más jogi keretek között folyt: a fémtermelésben érvényesült mind a földesúri bányaszabadság, mind a bányaművelők bányaszabadságának elve, az aknák művelése és jövedelmük azonban apró kivételekkel - a fejedelmet (kincstárt) illette stb. [23]. A bánya eredeti fogalmának felbomlása a 17. sz. második felére tehető. Mindkét főelem (érctermelő föld alatti tér + ércolvasztó) az általános irányába fejlődik, bővül, de magával viszi az eredetileg összefoglaló - bánya elnevezést is. A gyarapodó magyar nyelvű könyvekben, szótárakban egyre gyakrabban tűnik fel a sóbánya, kőbánya, majd később a szénbánya kifejezés [24], míg olvasztókemence értelemben is használják az ércbánya, vasbánya vagy csak egysze-