Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat a szatmári béke és a kiegyezés között 1711-1867

ezer forintot tett ki. A hat akna közül azonban csak egy, az Anna akna volt nyereséges: 35 ezer frt termelési költséggel 55 ezer frt értéket állított elő. A kincstári bányászatnál és kohászatnál ekkor 908 ember teljesített szolgálatot: 592 a bányamüveknél, 187 a zúzóműveknél, 97 a kohászatnál, 19 kamarai tisztviselő és 13 egyéb napszámos. Ha a korabeli Selmecbányái gépészeti berendezésekkel - mint látni fogjuk - vetjük össze a körmöcieket, elcsodálkozhatunk: szinte semmi nyomát nem találjuk itt annak a gépészeti rendszernek, s azoknak a modern, új típusú gépeknek-berendezéseknek, amelyek Selmecbányát akkor világhírűvé tették! Ennek okát egyrészt a lényegesen kisebb méretű bányászati tevékenységben, másrészt a jobb erővíz-helyzetben kereshetjük. A lényegesen szűkebb földalatti bányaterekben nehezen lehetett volna elhelyezni, beépíteni a terjedelmes gépi szerkezeteket, másrészt viszont a Körmöcbánya körüli havasokból 20-30 km-es vezetékeken-csatornákon nem túl nagy költséggel a vízemelőgépekhez, a zúzókhoz, szerekhez, kohókhoz lehetett vezetni a kellő menynyiségű és esésű erővizet, mint a turcseki vízvezetéken. (Viszont - mint láttuk - a körmöci bányászat az időjárás kiszolgáltatottja maradt!) Az aknák víztelenítésének gerince az ún. Prembskunst volt, amelynek magyar neve ki sem alakulhatott, mert a 19. századra már eltűntek a hazai bányászatból. Delius Bergbaukunstjának magyar fordítója 1972-ben „fé/cmű'-ként említi. (Delius, Chr. Tr. 1773.) Tulajdonképpen egy olyan váltóvízikerékről van szó, amelyet a váltáskor való esetleges túlforgatástól egy sajátos fékszerkezet óv meg. Körmöcön mind edényes vízemelésre, mind ércszállításra használták. A 11 aknából hétben volt ilyen szerkezet. Ezeken kívül két aknában volt még rudazatos szivattyú (Stangenkunst) és egyben lójárgány (Pferdegöpel). Gőzgépet, vagy a korszerű Hell-féle vízoszloposgépeket (Wassersäulen-Maschinen), vagy a Hell-féle léggépet hiába keresnénk. A 15 zúzómü, a 9 szerelő és mosómű jól el volt látva mind erővízzel, mind pedig mosóvízzel. A kohótelepen a fújtatás szintén vízierővel törtérit. Körmöcbánya, amelynek nevéhez kötődik itthon és külföldön egyaránt a magyar arany fogalma, a világhírű „aranyváros", a 18. század második felében végérvényesen elveszti bányászati jelentőségét. Jellemző, hogy ugyanabban az évben (1763), a körmöci 40 kg aranytermeléssel szemben Selmec - az ezüsttermelés melléktermékeként - 204 kg aranyat adott a bécsi kamarának. Magyarország és Erdély aranytermelését ekkor 1.000-1.200 kg/év mennyiségre becsülik. (Fényes E. 1842-43.) A körmöci bányászat megmentésére indított utolsó nagy vállalkozás, a Nándor altáró hajtását 1859-ben, 3.626 méternél leállítja a bécsi központ. (Körmöcbánya 1909.) Körmöc régi hírnevét ettől fogva már csak az 1915-ig ott működő pénzverde, s a 19. század derekáig fönnálló ezüstolvasztó telepe őrzi. A 18. század elejére Habsburg-uralom alá került Erdély egykori virágzó ércbányászatának talpraállítását haladéktalanul megkezdték a bécsi kormányszervek. A szervezeti és jogi rendszer kiépítésével egyidőben megindult a kincstári bányászat erőteljes terjeszkedése. Az erdélyi fejedelemség kincstárától csak a zalatnai bányauradalmat örökölték a Habsburgok, amelyhez aztán az 1730-as években megszerzik a boicai, a nagyági (1746) és a verespataki (1747) bányákat is. A mosott és a zúzott arany beváltásának erőteljes megszigorításával és kötelező jellegének kemény érvényre juttatásával a zalatnai beváltóhelyre összpontosult a számos apró bányavállalkozó által megtermelt arany. Ennek feldolgozására 1747-ben Zalatnán, 1763-ban Csertésen, 1770-ben pedig Aranyosbányán (Offenbánya) építenek kohótelepet. A 19. század elejéig további negyven bánya kerül kincstári kezelésbe. A kincstár mellett még a nemesi földesúri birtokokon kialakult bányászat emelkedett nagyobb jelentőségre, amelyek közül kiemelkedik az 1789-ben alapított két nagyvállalat a Rudai 12 Apostol és a Zdraholci János Evangélista cég, amelyek az I. világháborúig meghatározói voltak az erdélyi aranytermelésnek. (A rudai cégnél az 1830-as években már 500-600 földalatti és 200-300 napszinti munkás dolgozott.) A kezdetleges polgári, városi részvénytársasági kísérletek, s néhány német kistőkés magánvállalkozása mellett az igen nagyszámú kisipari bányavállalkozás foglalta el a kincstár és a nagy válla-