Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Bányászmese - bányászmonda - Mondák11 - 2. Történeti mondák - 2.6. Egyéb történeti mondák

delmi kapcsolatok voltak Észak-Itália és a német területek között, és az Alpok nemcsak elválasztotta, hanem össze is kötötte ezeket a vidékeket. A hegyekben valóban megfordultak itáliai bányászok, akik ásványkincsek után kutattak. Furcsa, idegen megjelenésük, szokásaik, értheteden beszédük megindította a helyiek fantáziáját, csodálatos képességekkel ruházták fel őket. Svájcban, Tirolban varázslóknak vélték őket, sok helyütt az Alpesekben az ördög szövetségesének hitték a velenceieket. Azt gondolták, hogy láthatadanná tudnak válni, repülnek, a sziklát kettérepesztík varázsveszőjükkel, a zárakat képesek kinyitni, olvasnak a gondolatokban, távolból tudnak ölni. Varázstükrük megmutatja az érceket a sziklában, valamint az arany- és ezüstteléreket. Ugyancsak a tükör segítségével képesek bepillantani a múltba és a jövőbe. Olykor magukkal visznek Velencébe egy helybeli vadászt, erdészt, pásztort, szemvillanás alatt odaérnek, útjuk a levegőben vagy a föld alatt vezet. Túlzó leírást adnak a lagúnákra épült város pompájáról, fényűző gazdagságáról - olykor Velence nevének említése nélkül -, ahol a házak aranyból és márványból készültek. A helyiek szívesen segítenek a velenceieknek, mert gazdagon megjutalmazzák őket, aranyból készült állatfigurákat, értékes köveket kapnak. Ha kíváncsiságukkal, tolakodásukkal megsértik a velenceieket, azok soha többé nem térnek vissza arra a területre. A mondatípus ismert az egész Alpokban, a Szudéta-vidéken, a Német-középhegységben, a szlovák területeken és az egykori Felső-Magyarországon. Természetesen területenként eltéréseket mutatnak a történet részletei, a velencei bányász tulajdonságai, képességei

81 (42.). A több száz bányász halálát okozó szerencsétienségről, az özvegységükről mit sem tudó, a bányatulajdonossal nyugodtan mulatozó és táncoló asszonyokról szóló történet legrégebbi írott változata a Magyar Simplicissimusban olvasható, Nagybányával kapcsolatosan

82 (43.). A Speer német muzsikus és író által alkotott mű először 1683-ban jelent meg németül, a szerző az akkor „egész Felső-Magyarországon köztudomású" történetet a 17. század közepe táján jegyezte le. A „háromszáz özvegyasszony táncá"-t S^épMikhál című, először 1877-ben megjelent regényében Jókai Mór is megemlítette.

83 A monda egy változatát a közelmúltban Nagybányán gyűjtötték, bizonyítva a folklórban való meglétét

84 (44.). A történet egyik kéziratos változatát a telkibányai református egyház irattárában őrzik. Királyhelmeci István 1687-ben vetette papírra a helyi bánya pusztulásának történetét, amelyet Medgyaszay Gyula másolt le 1802-ben. Királyhelmeci a mondát megtörtént telkibányai eseményként rögzítette

85 (45.). A bánya beomlását Tompa Mihály Veres patak című művében örökítette meg, szerinte a bányászok halálát kapzsiságuk okozta. O az özvegyasszonyokról nem tett említést.

86 A mondatípus egy változatát a Telkibánya melled Nyíriben jegyezte le Bakó Ferenc 1951ben

87 (46.). Georgius Agricola az 1556-ban megjelent klasszikus könyvében, valamint Lazarus Ercker 1565-ben napvilágot látott művében a Goslar melletti Rammelsberg bányakatasztrófájáról írva tettek említést a nagyszámú özveggyé lett asszony-