Poda Nicolaus: A selmeci bányagépekről (Prága 1771) (A Bányászat, Kohászat és Földtan Klasszikusai 10., Miskolc, Rudabánya, 2002.)

selmeci bányászat hihetetlen fellendülését, s egyben utolsó fénykorát. Ekkor Selmecbánya 38 ezer lakosával az ország 3- 4. legnépesebb városa volt. A kincstári bányaművekben 4500, a társulati bányáknál 2500 foglalkoztatott volt. (Ebben az időben a rövid életű manufaktúrák között jelentősnek számított az 50 munkást foglalkoztató!) Egy-egy víztározó tó építésén 4- 6 ezer ember dolgozott. Az erővízrendszer kiépítése előtt viszont a vízemelésnél sokszor 4 ezer embert és 8000 lovat is be kellett állítani, rendkívül magas költséggel. Az ún. háromszintes gépészeti rendszer azt jelentette, hogy elsősorban a legolcsóbb, a vízienergiát felhasználó gépeket üzemeltették (vízikerék meghajtás, vízoszlopos gépek), ha zord időben, vagy aszály idején nem volt elegendő hajtóvíz, akkor a gőzerejű gépeket (Feuer-Maschinen) működtették, s ha ezek sem győzték, akkor következtek a lóerővel hajtott ún. lójárgányok. Igen nagy különbség volt az egyes szintek energiaárai között. Csak a bányászatban - vízemelésben és aknaszállításban - 50-60 nagygép dolgozott e korban, köztük 6-8 gőzerejű gép. A selmeci kincstári bányászat tiszta jövedelme néhány éven át elérte a 2 millió forintot is, akkor, amikor az egész évi állami tiszta bevételek a 8 millió forintot alig haladták meg. Az évi 35-40 ezer kg ezüst termelésének melléktermékeként kinyert 2-300 kg arany meghaladta az ekkorra már teljesen eljelentéktelenedett Körmöcbánya termelését!