Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - az illavai lavór

tak, és a nappalt az udvaron tölthették és nem a modern „fegyintézet" celláiban. Szerencsénk az volt, hogy mintegy ezren zsúfolódtunk össze, és cella csak 160 volt! A cellalakók sivár életét én még 1939-ből ismertem, első „védőrizetes" koromból: akkoriban minden cellára csak egy lakó juthatott. Egyedül, hidegben, az olvasás jogától is megfosztva, egész nap a cella falát bámulni nem volt éppen kellemes. Akkoriban csak a krumlipucolás idejére kerültünk össze titkos beszélgetésre, és egy ilyen tíz év előtti októberi napon egyszerre csak felröppent a bűvös szó: amnesztia! Tudtuk, hogy odakint a „Slovenský štát" elnököt választ, és voltak vérmes mindent tudók, akik egyenesen Ferenc Józsefre hivatkoztak, királyokra és császárokra, mondván: koronázáskor, trónörökös születésénél minden börtönről fehér lobogónak kell üdvözölni szűzen és bűn nélkül az új felséget. Most sem lehet másképp. Egy

tvasárnap reggel aztán tényleg csak a feketekávét nyújtják be a csapóablakon — kenyér nélkül. Jó jel! De aztán sokáig semmi. Egyszerre csak csikordul a kulcs, feltépik az ajtót, és a csendőr beordít valamit. Én persze nem értem, nem magyarul mondták. Ilyen esetekben csak úgy tudtam tájékozódni, hogy kilestem a nyitva hagyott ajtón: mit csinálnak a többiek? Amit láttam, azt utánuk csináltam: mentem lefelé velük, vagy én is kiálltam a cella elé. De most nem Iátok senkit és semmit. Visszahúzódom: majd jöttök megint! És tényleg, egy idő múlva újra beordít a csendőr, de most már egy fokkal dühösebben. Egy á-t értek meg egy ó-t. Mi lehet ez, mit akarhatnak tőlem? Még egyszer ordít: á és ó, hallom. Hirtelen feleszmélek, és a süketek meg az egymás nyelvét nem értők bocsánatkérő mosolyával bólintok: igen, igen, tudom már, mit akarsz, és máris fogom a lavórt, és indulok kifelé. A csendőr kétségbeesetten elém áll, a fejéhez kap, és most már magyarul ordítja: „Az udvarra", és utána halkabban: „Na dvor." Aha: itt az amnesztia. A lavórt tehát gyorsan letettem, és lebaktattam a lépcsőn az udvarra — na dvor —, ahol felsorakozva már ott állt és várt az egész tábor. Rám vártak. Most már kihirdethették az amnesztiát! Lavórral sem ment még senki amnesztiáért! De miért lavórral? Mert máskor, ha ilyen á-t és ó-t ordítottak be a cellába, kilépve és körülnézve láttam, hogy társaim lavórral a kezükben indulnak a lépcső felé. Lent a raktárnál megtöltötték lavórjainkat babbal, és indulhattunk vissza cellánkba — babot szemelni. Az á-t és ó-t hallva, mint jól 266 begyakorolt automata tehát elindultam mindent megértő