Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Lőcse

agyanyáink korában minden úri háznál volt a vitrinben egy váza, ennek potpourri volt a neve. Ebbe dobálta a ház kisasszonya életemléfteit : rózsaszirmokat, táncrendeket, fodor darabkákat, gombokat, csokrok maradványait. Hosszú évtizedek multán néha elővette az egykori kisasszony s most nagymama e tárgyakat és tele lett a szoba a régiség kedves illatával, az emlékek atmoszférájával. Ilyen potpourri Lőcse. Egyetlen utcáján sem lehet végigmenni anélkül, hogy a régi korok valamely kedves vagy impozáns emlékébe ne ütköznénk. Olyan . . . olyan levendulaillat terjeng az egész város felett és szinte csodálkozva nézünk körül, hogy a jövő menő lakosságon nem a haj'poros paróka, japonika, felimeg, csipkéstászli díszeleg. Régi emlékek hatalmas potpourrija Lőcse, csakhogy ebben a potpourri vázában a sok kedélyes, ártatlan emlék mellett puskagolyó és egyéb öldöklő reminiszcencia is meghúzódik. Mert amilyen csöndes most Lőcse, éppen olyan viharos a múltja. Sőt már alapítása is viharban fogant, illetve a tatárok által letarolt ország vihartépetí idejében történt. A szegény jó, földönfutóvá lett szepesi szászok ott a Tátraalján három helyen is próbálkoztak a tömörüléssel, a városépítéssel. Azonban mindég csak szomorúan abbanhagyták a munkát e csüggedő szóval : — 203 —