Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Zboró

éť marcona viťéz poroszkál off a zborói úton Bártfa felé. Kanťárszáruk elengedve és lassú tempóban váltogatják a szót. Az egyiknek befont hajtincsei hófehéren omolnak vállaira, a másik hollófekete fürtjeit minduntalan hátraveti arcából. Sóhajtotta a fiatal : — Hej bátya, cudar időket élünk . . . — Az. Cudar idők. Zudar a gazdánk is ott a várban. Tán, hogy ezért. No, más idők jártak Zboró várában, midőn IV. Béla királytól jó öreg Makó vezér vette azt birtokába. Én még emlékszem rá, hiszen apródja voltam. De emlékszik itt rá minden élő és élettelen, mert hiszen az ő nevéről emlegetik ezt az egész tartományt Makovicának. Nem volt ott öcsém, egy hujjinfás sem az ő népei között, minden békésen intéződött el. De mióta a Zudar családé lett a vár, azóta oszt csakugyan cudar világ van itt, jól mondod. Civakodásnak, pereskedésnek se szeri, se száma, ímhol, most is Bártfa magisztrátusa elé kell állanunk, hogy egy bölénybőr terjedésű földet pereljünk vissza urunknak. Hát érdemes és illő Makovica vár urának egerek vadászásával nevetés tárgyává tenni ki magát az érdemes és tekintélyes magisztrátus szine előtt ? — Akkor forduljunk is háí vissza — vélte a fiatal — hiszen amúgy is lekonyúlt orral kell majd ismétleg visszatérnünk. — Már csak járjuk meg e tövises utat fiam, mert parancsunk van rá. De úgy vélek hozzá sokat látott öreg - 137 - (|