Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Harmadik rész
beállított a postás, és hozott aputól ötszáz ficcset. Veszünk egy fél disznót, magunkra zárjuk az ajtót, és élünk, mint a pinty. Mire a disznócska elfogy, vége lesz a zűrnek is. Mi a fityfenének evakuálnánk?" De ő ragaszkodott hozzá. „,Nem óhajtok fölösleges bonyodailmakat — mondta. — Nem szeretem az átvonuló frontokat. Főleg akkor nem, ha rajtunk vonulnak át. Ráérünk visszajönni akkor, mikor már rend lesz." Nagy nehezen aztán Vera is beleegyezett. 'A -végén még tetszett is neki a dolog: imádta a kalandokat és az utazást. A világoskék sínadrágját vette föl az útra, és az ajtóból visszaszaladt, hogy magához vegyen egy kis vászonzacskót, amelyet előző este varrt, és szerencsésen az asztalon felejtett. Ebbe csúsztatta bele az ötszáz pengőt meg a többi pénzüket, valamint a pár darab ékszerét is. A zacskót selyemszalagra akasztotta, és a blúza alá csúsztatta. „Ha valaki ki akar rabolni, okvetlenül meg kell pillantania a keblemet, ettől belázasodik, térdre hull előttem, és egyből visszaadja a gubás tarisznyát. Mehetünk!" Emlékszik, akkor dühös volt rá e miatt a hetyke kis szamárkodás miatt. Gyönyörű melle volt, és szeretett vele dicsekedni, öt azonban bosszantották ezek az apró szemérmetlenkedések, ízléstelennek tartotta az ilyesmit. Persze most már ez is mindegy. Evakuáltak, a zűrnek nincs vége, talán sohasem lesz, és ő itt ül egyedül, és most már mindig így is marad. De most már ez is mindegy. Akkor kellett volna okosnak lenni, ott a faluban, utolsó este, mikor ott topogtak egymással szemben a hóban, a barakknak átalakított csűr mögött. Istenem, de szép volt akkor Vera! A fején kendő volt, és hajfürtjei úgy ragyogtak elő alóla a holdfényben, akár a folyékony arany, az ajka puha volt és remegett, de a tekintete, a tágra nyitott, gyönyörű kék szeme olyan kemény volt, mint a csűr zsúpfedeléről lecsüngő jégcsapok. Mindig ilyen volt a tekintete, ha megmakacsolta magát. „Vera — kérte —, ne ízetlenkedj azzal a rohadt svábbal! Tudod, hogy nem veszi be a gyomrom az ilyeneket." De Vera csak nevetett. „Kisfiam — mondta aztán szelíden —, szegény, buta kisfiam, ne légy csacsi. A sváb, a fő463
