Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

çjekben törő bámulatos kanyarok következnek. Tíz, húsz, ki tudjjai hány! A szemközti Tasni-vrch kúpjáról nézve, imponáló szépségben mutatkozik. Az út fehér, kígyózó szalagja, mint sötétalapú kézimunkára applikált világos sújtás, élesen ütközik ki a hegyoldalak zöldjéből. Sokszor úgy látszik, hogy egy-egy mély völgy, ősi vízmosás, megakaszthatja fölfelé való kúszásában, dé a hatalmas kőgátak, bevágások, leküzdik az akadályokat s a kanyarok, kengyelek, hosszú »kaptatok«, feltartózhatatlanul csavarodnak a tető felé. Megkapóak, nagyszerűek azok a képek, melyek a hágó egyes kanyarjairól alátekintő előtt kibomlanak. Igaz, nem látunk itt meredeken föltornyosuló sziklatömegeket, szédületes szakadékokat, mély ékvölgyeket, a környező erdőségek zöldjéből meztelenül ki vi csorgó falakat, hátakat, gerinceket, milyenekkel a mészvidéken ofy gyakran találkozunk, de pótolja ezeket a nyílt, szelíd hegyhullámokban, hajlatos völgyelésekben, bokros, virágos, napsütéses oldálokban jelentkező tájék, melyben annyi a báj, a kellem, a formák nagyszerűsége a Szinek varázsa, a hangulat teljessége, hogy alig tudunk egy-egy részlettől megválni, de midőn új kanyarnál új kép bomlik, mely ugyan ikertestvére a másiknak, csak olyan érdeklődéssel, csak olyan gyönyörűséggel, olyan elfogódottan és olyan erőteljes kielégültséggeí nézzük, mint az előbbenieket! Lassan-lassan fölérünk a hágó utolsó nagy kengyeles kanyarjához, honnan már két országba látunk és amit látunk, az méltán csodálkozással tölt el, mert az elénk táruló képlánc eddigi elképzeléseinkkel homlokegyenest ellenkezik. Azt hittük ugyanis, hogy innen, a vízválasztó gerincről valami félelmetesen nagyszerű kilátásban lesz részünk, hogy le-, illetve belátunk innen a két ország szívébe és távcsövünk kerek lapjára varázsolhatjuk azok mindén szépségét. Nem. A nyert kép egészen más. A messzeségben nem sok a különösen szembeszökő részlet. Észrevesszük, hogy egy nagy, fennsík jellegű: felületén vagyunk, melyből jelentéktelenül bemélyedő lapos völgyek indulnak keletre-nyugatra. A »határlánc« itt nem áthághatatlan sziklabástya. A kiemelkedő csúcsok nem felhőket megállító priások. A környezetből 2—300 méteres kiemelkedésükkel olyanok csupán, mint a szántóvető ember hatá-rmesgye cövekei. És valóban, mikor-valamikor, a régen letűnt századokban, az országhatárt megállapító eleink kimérecsgélték az országmesgyét, pontosan ezeket a kúpokat állították be a határvonalba. A hágó tetőpontján 844 méter magasságban, hatalmas gránit emlékmű áll. 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának emlékére, a honfoglalók örök dicsőségére emelte a nemzeti kegyelet. A lengyeleknek köszönhetjük, hogy nemzeti összeroppanásunk Reserves éveiben, ezt is nem robbantották föl a cseh martalócok, mint a dévényit, zoborit, sátorhegyit, munkácsit, gerlachfalvi-csúcsit s ma érintetlenül olvashatjuk róla az aranyozását vesztett, de a honfi lélekben mégis fénylőén tündöklő, büszkeségre indító szöveget; »...Honfi! e bércormon, Szived hevesebb dobogása - 591 —