Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Kalandozások a Magas Tátrában

vonat megáll. Csorbán vagyunk. Kilencszáz méternyire a tenger színe fölött. A Kassa—Od'erbergi vonal legmagasabb

1 pontján. Poprádtól eddig háromszáz méter volt az emelkedés. A vonatból kiszállva, a Magas- Erdó'inek nevezett hegyvonulat alatt, toronyirányban vágunk a Tátra gyöngyéhez a Csorbatóhoz. A négy és fél kilométer hosszú fogaskerekű út bol jobbra, bol balra kanyarog. Napsugaras tisztásokon, árnyas erdőkön vágunk keresztül. Itt egy karám, ott egy nyáj marad el mellettünk. Majd mély szakadékokban futó patakok

1 vize állja utunkat. Hárs-, gyertyán-, fenyőerdők váltják egymást. Alattuk kékszemű áfonyabokrok terpeszkednek Aztán hegyes-völgyes, bozótos, füves térségek sora következik. Háttérben csipkés tarajú, ibolyaruhás hegyfalak ütögetik fejeiket az ég felé. A levegő élessé, csípőssé, metszővé válik. Figyelmeztet, hogy elhagytuk a középhegység zónáját. A fogaskerekű sípja nagyot rikkant. Fehér füstgomolyag <;sap ki a kékeshamvas fenyők sátora alól. Fönn, az állomáson megkondul az érkezést jelző harang éles, messzire hangzó szava. A vonattal egyidőben érkeztünk a tetőre. Az állomástól pár lépésnyire teljes »szépségében villan föl a tó tükre. Sokat vártunk tőle. Leírások, fényképek után a természeti szép egyik legtökéletesebbjének hittük'. Magunk elé képzeltük zöldes vizét. Fenyőtől szegett sziklás partjait. A környező hegyek gyönyörű koszorúját. A villák tarka-barka csoportjait. A mély, kék eget. A hideg, csipős levegőt. Ám, amikor annyi elképzelés után előttünk áll a valóságban, be kell ismernünk, hogy a képzelet-alkotta képtől hűség te kintetében messze álltunk. Szépségeit tollal leírni, fényképben megrögzíteni, festményben visszaadni nem lehet. A káprázatos színpompa, a vonalak csodás összhangja, az illat, a távlat, a nyüzsgő élet együttvéve gyakorolják lelkünkre azt a mély, szóval el nem mondható, ecsettel ki nem

1 fejezhető Szépség-érzetet, melyhez hasonlót csak Svájc és Norvégia tájékai kelthetnek. A Csorba-tó a legnagyobb

1 tátrai tavak egyike. 1351 méternyire fekszik a tenger színe fölött. Területe 20.4 hektár. Legnagyobb mélysége 21 méter. Maga a tó nem más, mint egy őskori jégár maradványa. Ennek a jégárnak felső, vége valamikor a Szoíyiszkó-, Bástya és Sátán csúcsáig ért. Az a gát, mely ma a tavat körülveszi és a törpefenyő szövevényével van takarva, a M I i n i c a-g I e c s e r törmelékeiből alakult, még pedig északnyugati és délkeleti gátja az oídálmorénákból, déli és délnyugati partjai a homlokmorénából. A tó szépsége legelőnyösebben a déli partról érvényesül. Ha az itt álló vándor lenéz a völgybe, a szeme elfárad a végtelen távlat áttekintésébe. Alatta erdők, mezők, kövecses hegyoldálak, a fogaskerekű kígyósán kanyargó sínpárja, a Poprád-völgy parányi falvacskái: Vázec, Csorba, Mengusz, Lucsivna, Batizfalu. Száz és száz patakvölgy, délnyugat felé a Vági eg'yre szé'esülő medencéje, aztán egyre tompább színek, egyre bizonytalanabb vonalak. Délen még látjuk a Királyihegy ormát s az Alacsony-Tátra óriását az égnek törő Gyömbért, aztán ködbe vesz a távlat, melynek hogy hol a határa, nem tudjuk megállapítani. Az észak felé néző nem tud betelni a bizarrságig fokozott szép— 492 — 30