Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Sebesi Ernő: Hattyudal

SEBESI ERNŐ: HATTYÚDAL Volt idő, mikor a nevére hárította minden bajnak és sikertelenségnek az okát, mert a kudarc úgy üldözte, mint valami szenvedélyes szerelmes. És ebben valóban volt is valami, mert Ridarcsik Gergelynek hívták erede­tileg és ezzel a névvel csakugyan nem lehet világkarriert csinálni — gondoltai. Egy szép napon aztán meghatódva, majdnem megilletődve, bejelentette szüleinek, akik roppant büszkék voltak művészi allűrjeire, hogy szakít velük. Már mint a nevükkel. így lett Ridarcsik Gergelyből Telekén Kamilló. — A hangodat is magyarosítsd meg, — ugratták cimborái, de ő lefrics­­kázta őket, mint undorító hernyókat szokás. Határozottan romantikusnak tartotta új nevét. Nagyon gyakran történt, hogy önmagát szólította meg, főleg kezdetben volt ez, mikor nehezen szokta még meg, hogy erre az új névre hallgasson. — Telekén Kamilló — mondta magának ilyenkor —, légy méltó ehhez a névhez! Elérzékenyült és látta magát izzó operai estéken, amint roskadozik a sok koszorú súlya alatt és vattát dug a fülébe, hogy védekezzék a tolakodó taps ellen. Lendületet is fedezett fel az új névben, az majd biztosan elviszi a nép­szerűség sínéin. De künn az utcán is kipróbálja új nevének rezonanciáját. Végigment a forgalmasabb utcákon és hirtelen, mintha megpillantott volna valakit, meg­gyorsította a lépteit, előre rohant és útközben elkiáltotta magát: — Hé, Telekén! Várj csak. Telekén! Körülnézett és leste a hatást. Ennek kettős célja volt. Az egyik az volt, hogy megismerjék és megszokják az ú,j nevét, a másik pedig s ez volt az iga­zi, hogy a nyilvánosság előtt is megfürödjék a saját hangja méloszában, mely­ről meg volt győződve, hogy színes, mint egy jókedvű mező, forró, mint egy haragos láva, dörgedelmes, mint egy zivatar zengő mennyboltja és ha kell, hát megdöbbentő is tud lenni, mint a rémület egy éjféli temetőn. k Ennek lesz már vagy harminc éve. S még most is azt hiszi, hogy még semmi sincs elkésve. A világkarrier még ott van előtte. És ez még mindig jobb, mintha már mögötte volna, övé még mindig a hajnal titokzatos misz­tériuma és ez sokkal kellemesebb, mint az alkony hűvös és lemondó bizo­nyossága. Mégis, ha múltjára gondolt, keserű íz égett a szájában, mint valami koz­­más étel után. — Az életem is megkozmásodott itt a vidéken, ebben a csorbaszélű fazékban — szokta mondani a sugónőnek, mert csak őt tisztelte meg az őszin­teségével. Ezt az őszinteséget egy langyos, kis szerelem is fűtötte, de sose tüzesedett fel a forrpontig. A súgónak nagyon imponált ez a képletes beszéd, hisz Shakespeare-t betéve tudta. Egyszer egy próba közben, mikor nagyon jól volt diszponálva, elragad­tatása mámorában így fakadt ki: — A téboly megpörkölte ez ambíciómat. Ezt ugyan senki se értette, bár parla/ndo mondta helyes szövegkiejtés­sel, de ettől a perctől kezdve nem tekintették beszámítható embernek. Egy­

Next

/
Oldalképek
Tartalom