Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Sebesi Ernő műfordításai: Heine: Loreley. A gránátosok. A kevlári búcsú.Karácsony; Dehmel: A munkás; Rilke: Őszi nap; Liliencron: Ki tudja hol?
rányi remegő fehér kezét, sapkájához emelte kezét s katonásan köszönt, mintha maga a Cár állt volna előtte, elköszönt és — elment, örökre. * Gréte csak pár pillanat múlva tért magához, amikor a férfi már messze járhatott. Tisztán érezte, hogy igaza volt, amikor azt mondotta, hogy egy nagyherceg más kell, hogy legyen, mint a többi ember: szebb, jobb, nemesebb, érdekesebb, szebb szavú, forróbb szívű, és — perzselőbb ajkú, hiszen: a gárdaezredes csókja még mindig ott égett a kezefején... Újra lehunyta szemeit, és ábrándozott tovább. így vált valóra egy csacska leányálom, így öltött valóságot egy fantasztikus ábránd: — piroskötésű könyvből ugrott elő, csaknem hívásra a regény hőse, az eleven nagyherceg: „...A gárda ezredese..." SEBESI ERNŐ MŰFORDÍTÁSAI HEINE: LORiELEY. Én nem tudom: szívem mi lelte; Úgy sajog szüntelen. Egy ősrégi rege bús lelke Csak elméláz velem. A lég oly hűs, a színe esti, Csöndes a Rajnanpart. A bércet láng pirosra festi: A Naplemente tart. Merengés játszik ott szép szűzzel, Ily csodaszép aligha van. Arany ékszere árnyat űz el És haja fürtje színarany. Arany fésűjén haja I ebben És közben úgy dalol, Hogy sose csendült dal még szebben Ily bűvös ajk alól A hajóist himbálja a csónak, S hiába Int a vész, A szintek szörnyű Rémet szórnak, S csak föl, a csúcsra néz. Én sejtem: a hajóst az örvény Elnyelte. Vége volt. És mindez azért történt, Mert Loreley dalolt...
