Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Ölvedi János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza

repre, vezetésre, irányításra, tömegszervezésre képtelen; hiányzik ehhez elsősorban határozott öntudata s főleg ami nélkül öntudat sem képzelhető el: alapos, sokoldalú, reális és az adottságokkal számolni tudó műveltsége.

De nem jelenthette a magytrság számára a szellemi vezetőréteget e szlovenszkói városli polgárság sem. — E kérdéssel kapcsolatban kell megemlékeznünk egy eléggé általános és elismerjük: nem minden alapot nélkülöző felfogásról. Ez úgy látja, hogy a szlovenszkói mtgyarság szempontjából, főleg 'kulturális lehetőségeket véve alapul, a nemzetiségieg kevert zónák a legértékesebbek. Ez a terület Pozsonytól kiindulva Nagyszombaton, Nyitrán, Besztercebányán keresztül mintegy Kassáig húzódik; arról a területsávról van tehát itt szó, ahol három kultúrhatásnak kitett és abban élő háromnyelvű népesség lakik, komorpatinájú városi és polgáriasodon évszázados tradíciókra támaszkodva. Az említett felfogás indokolatlanul messzemenő következtetéseket von le a megrajzolt vidék, kultúrfejlődés szempontjából tagadhatatlanul értékes és magyarul is beszélő polgársága javára. Úgy látja, hogy kisebbségi életünk egyik főfeladata épen az említett vidék és az ezen zónában lakó szellemi középosztály magyar kultúrában való további megtartása, innen akarván exportálni az egyetemes kisebbségi magyarság számára oly szükséges szellemet, kultúrális tekintetben emelkedett és tág horizontú életstílust. Nem vonjuk kétségbe a jelzett kultúrzónának három kultúra találkozásából következő jelentőségét, mindennek ellenére még sem tudunk néki nagyobb szerepet tulajdonítani. A háromnyelvű szlovenszkói kultúrsáv lehet egyetemes emberi szempontokból emelkedett, tág, vagy kifinomult, de nélkülözi arcán azofkat ai mély, határozott pregnáns magyar jeleket, melyek nélkül kisebbségi szellemiség és ezen felépülő társadalom és társadalmi vezetés el nem képzelhető.

Magyar városi polgárságról Szlovenszkón csak a kiegyezést követő évtizedek ótt beszélhetünk, amikor is a nagyarányú modern városi fejlődés és gyorsütemű magyar asszimiláció az eddig idegen nemzetiségeket kezdi felszívni és kialakítja a két- vagy háromnyelven beszélő „magyarul érző" polgárságot. Az eddig történeti tradíciókkal bíró németség, illetőleg szlovákság nyelvileg esetleg asszimilált rétegei tartozékai lesznek a liberalizmus megfogalmazta nemzetnek, de ténylegesen nem olvadnak össze a magyarsággal. Az említett középszlovenszkói zónában lakó idegen eredetű városi polgárság magyarosodása a háborúelőtti években feltétlenül szembetűnő. Pozsonyban pl. 1900 és 1910 között a németség abszolút száma 33.202-ről 32.790 re esik le, Nagyszombatban 2.564-ről 2.280-ra, Nyitrán 2.312-ről 1636-ra, Besztercebányán 1.179-ről 879-re, vagy Eperjesen 1705-ről 1404-re. Az idegenfajú, különösen németeredetű városi lakosság magyarosodása tehát szemlátomást történik. E polgári rétegek nyelvben megmagyarosodnak, átveszik a magyar kultúra és szellem formáit és lassanként berendezkednek ,a magyar szellemiség közvetítette lehetőségk közé. Vallják a politikai, sőt nemzeti közösséget az uralkodó magyarsággal, de mindez sokkal inkább a hangulatdiktáltia*

érzelem, vagy a jólfelfogott számítás eredménye, mintsem lehiggadt és tudatos meggyőződés következménye. Ma már nem szorul bizonyításra, hogy a háborúelőtti magyar nacionalizmus minden látszateredménye ellenére sem asszimilálta az ország idegenfajú városi lakosságát: nyelvben magyarrá tette ugyan őket, de ténylegesen nem tudta a magyar nemzettesthez hozzáláncolni.

Az államforduíattal természetesen egyszerre megváltozott a helyzet. Felü-