Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Farkas István: Tibi és a Mona Lisa
demkereszt. A polgári érdemeket most művészeti érdemekkel akarta tetézni s azért hűségesen kitartott az asszony mellett, aki láthatólog élvezte a művészetet és otthonos volt benne. — No, gyerünk, — elégedetlenkedett a nagyfiú. — Mi lesz az? Mit bámul a mama azon az egy rongyos képen? Még a Verebély előadását se hallgatják olyan áhítattal a tanyai fiúk, mint a mama hallgatja a csendet. Szellemességéhez még jót nevetett. A nevetés idegenül vert hangot a szelíd, ünnepélyes teremben. Péter szeretett volna szólni, már sértő figyelmeztetés tolult az ajkára, de aztán meggondolta magát és mégsem szólt, örült annak, hogy őt nem barbár idegennek tartják, aki csak kényszerű látogatásra jött ebbe a hatalmas királyi kastélyba, amelyet egy még hatalmasabb császár tett világhíres múzeummá. Az ő kiszámított frankjai itt egy csepp voltak a nagy párisi tenger szívében s a Montmartre muzsikája sem neki szólt, az autócarok nem vele száguldtak, a Szajna vaporettóí nem őt ringatták a hullámokon, egyszerű, szelíd kispolgári lénye nem nézte magát a nagyszállók tetőtükrében, a nagyvilági nők nem neki mesélték a pikáns híreket. S mégis, most ebben a teremben ő volt felül. Első volt a méltóságos urfi előtt, mint valamikor a latin versenyen a készülődő, ajánlkozó törtetők között. Most valami olyan történt a teremben, ami szigorúan szomorú hétköznapokon is alig szokott megtörténni. A fiú elfeledkezve magáról hangosan fütyülni kezdett. A japán festő fölkapta ecsetjét és ferde szemével ijedten keresett. A leány elpirult s abban a pillanatban a mamáékhoz surrant. Most már Péter sem tűrte tovább és csendesen rászólt a kamaszra: — Hagyja abba a fütyülést! Tibor, a fiatalember meghökkent. Tágranyílt szemekkel, kutatólag nézett végig Péteren.
