Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

a városban vett házat, új zsidó cégtáblája ékeskedik két nyelven a szatócsbolt bejárata felett. Új formája van a két csendőrnek is, akik poros csizmával bandukolnak biciklijük mellett, meg a fináncoknak is, akika dohányos szélén szaglásznak. Az ebédre konduló harangnak régi a szava, bim, bam, bim, bam, bilim, bálám s Nagy főtisztelendő úr is teljes terjedelmében könyököl ki az ambituson.

Azután régi a mező. Az egész környék zöldben és virágdíszben pompázott, mindenütt madárdal, gabonazizegés, méhzümmögés hallatszott, A mesgyéken magányos fák álltak, mint az őrök és néztek a napba. Lent pedig, amerre a szem ellátott, zöld mezők terültek el és súgtak, mint a hullámzó vizek.

Oh, ez a sok, sok csoda most újból mind az övé. Az övéi ott várták az egyenes út végén, a két fiú szilaj csikóként ugrott fel a batárba s úgy húzták le a földre. Ügy tette meg az útat a kúriáig, mintha diadalmenet élén haladna. És hogy telezúgták a fejét mindenféle újsággal és hogy elárasztották a kérdések özönével. Julis néne ünnepi ebéddel várta s persze, hogy nem feledkezett meg a baracklekváros palacsintáról, sikerült három üveggel megmentenie a pákosztosak elől.

Ebéd után a többiek lepihentek, apa és nővére a verandán szúnyokáltak, az óriási piros napernyő alatt, melyet legyek légiója zsongott körül, a fiuk a nagy szobában heveredtek le a divánra, ő azonban nem tudott most pihenni. Elvágyott a folyó partjára, a vén fűzfák közé s vallomást akart tenni, mint annyiszor. Hogy meggyógyult, hogy rátalált régi önmagára s már minden kín, gyötrelem emlékké édesült benne.

De nem jutott el a folyóig. A tó partján marasztalta a hímes rét, amely tele volt szórva ezer különféle virágcsodával, miket csak az Isten tart számon, mert csak neki nyílnak s úgy illatoznak, mint mikor a templomban a ministránsgyerek meglóbálja a füstölőt. Hátára feküdt, két karját a nyaka alá dúgta s fűszálat ropogtatott a fogai közt, mint ízes eledelt. Csak nézte az eget, amelyen könnyű bárányfelhők úsztak, és egész elmerült a hallgatásban. Mindenféle teremtmény vakmerőén közeledett hozzá, hangya mászkált a hátán, lepke akaszkodott a fürtjébe s istentehénkéje keresett valamit az arcán. De ő mindezekről nem tudott. Elmerült valamiben, ami a földből tört ki és mámoros édességgel töltötte el a lelkét.