Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Beregszász, Munkács,Ungvár (Zathureczky Gyula)

— Ha most verset írnék, — mondja, — azt a címet adnám néki, hogy „Szájkosár nélkül". Húsz évig hordtunk szájkosarat és hordtunk láthatatlan fekete bilincseket. . . Most vége! Nincsen szájkosár és nincsen büincs!... Szárnyaltak Mécs László szavai. Húsz éven át hamu alá rejtett zsarátnokok lobbantak lángra és perzselték a szíveinket. Ügy fojtogatta torkunkat a sírás, mint apró gyermekkorunkban, amikor mosolyogva elmondotta, hogy élete legnagyobb titkát vallja meg. Megvallja, hogy amikor első szentmiséjét mondotta, Királyhelmec már Csehszlovákiában volt. Azt a szentmisét Nagymagyarországért ajánlotta. És akkor fogadalmat tett. Megfogadta, hogy minden miséjét Nagymagyarországért fogja mondani. És húsz éven át ezért misézett minden nap, akkor is, amikor cseh parancsra volt kénytelen misét mondani. Mennyire magyar, mennyire pap, mennyire ember és költő volt Mécs László, amikor karjait széttárva kiáltotta: — Aki magyar akar lenni, legyen hát magyar! Soha senki nem feledheti el a pillanatot, amikor végre szájkosár nélkül beszélhetett népének Mécs László, Királyhelmec papja. Aztán a bodrogközi magyarok leghívebb vezére, Mécs László kálvinista paptársa, Virágh Béla hangja csendült fel. Zúgott az éljen és pergett a könny, amikor Csaba királyfi népének nevezte a magyar honvédeket, akik most segítségére jöttek a már-már elpusztuló végbeli seregnek. Megrándultak az izmos férfivállak és hangosan csuklott fel az asszonyok sírása, amikor a szónok vigyázzba merevedve, fátyolos szemekkel vitéz Béldy Alajos dandárparancsnokhoz fordult: — Vitéz Ezredes Úr! Alássan jelentek negyvenötezer bodrogközi magyart. Húsz éven át állottunk itt a gránicon és éltük a végbeli vitézek életét. Vitéz Ezredes Úr! Parancsot várunk mostan, hogy munkánkat és ha kell, életünket áldozzuk édes hazánkért: Nagymagyarországért! Áll a királyhelmeci nép és hallgatja a szónokokat. Lelesz felől robbanások tompa moraját hozza magával a szél. De itt már felszabadult minden. Felszabadultak az emberek és lelkek; a húsz esztendő úgy tovatűnt, mint egy rossz lidérces álom az első kakaskukorékolásra. De számomra vége az álomnak és elragadtatásnak, a meghatottságnak és lelkesedésnek. Újságíró vagyok és százezreknek kell elmondanom, mit láttam és hallottam. Elvegyülök a tömeg között és nézem az arcokat, pillantásukat igyekszem felfogni és megérteni ki nem mondott szavaikat. Soha nem jártam erre, de ismerem a királyhelmeci népet, mert kisebbségi nép. Ismerem a kisebbségi népet, minden nagyságával, törésével, szépségével és rútságával. Mert az ilyen népnek megvannak a maga jellegzetes alakjai. Szürke hősök és szájas szélhámosok, hitüket elhagyók és széthúzó tétovázók. Oh, hogy meg lehet ismerni őket az első pillantásra. Milyen csalhatatlanul tiszta tud lenni a tekintetük azoknak, akik húsz év alatt talán egyszer sem mondották kérkedve: magyar vagyok! Akik csak élték bátran a kisebbségek karszti életét és megtartották a magyar fajtának a tenyérnyi humuszt. Mi- 172 —