A Tanácsköztársaság Somogyban (Kaposvár, 1969)
I. fejezet. Előadások - Hajdu Tibor: Az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei
köztársaság. Annak május elsején történt leverése után a magyar prö- letárállam magára maradt. Az orosz Vörös Hadsereg május elején még jelentős segítséget adott azzal, hogy hátbatámadta a román királyi hadsereget, amely a magyarországi intervenció fő ereje volt. A Tanácsköztársaság külpolitikájának célja a közép-európai tanács- köztársaságok szövetségének létrehozása volt. Ez ma talán irreálisnak tűnik, pedig akkor még mindig reálisabb volt, mint a magyarországi Tanácsköztársaság tartós fennmaradása magányos szigetként a kapitalista Európa közepén. Bár a szomszéd országokban végül a nacionalista közhangulatra és az imperialisták támogatására támaszkodó különféle polgári vagy földesúri rendszerek győztek, a szocialista munkásság nem lebecsülendő harcot vívott a szocializmusért, a magyar forradalom védelméért, főleg Ausztriában és Jugoszláviában. A Tanácsköztársaság külpolitikai helyzetében a döntő fordulat június közepén következett be: ezt figyelembe kell venni a hírhedt Cle- menceau-jegyzék értékelésénél. Megszűnt a Szovjet-Oroszországgal való direkt kapcsolat lehetősége, leverték a bécsi munkások felkelési kísérletét. Németország hosszas vívódás után elfogadta a győztesek békéjét, ezzel keresztülhúzva Kun Béla külpolitikai számításait. Kun továbbra is igyekezett kihasználni minden lehetőséget a külpolitikai helyzet megjavítására, a tőkés országok ellentéteinek kihasználására. Elég utalni az osztrák és a csehszlovák kormány vezetőivel és az olasz misszióval folytatott, részben eredményes tárgyalásokra. A nemzetközi helyzet alapvető tendenciáján mégsem változtathatott. Milyen volt ebben a külpolitikai szituációban a Tanácsköztársaság belső helyzete? A Tanácsköztársaság politikai vezető ereje az egyesült munkáspárt volt. Aktív táborát mégsem szűkíthetjük le a pártra vagy éppen a kommunistákra. A forradalomban sokkal szélesebb rétegek vettek részt. A Kormányzótanács politikáját a pártvezetés, illetve a tagság, a munkásság határozta meg, de érvényesülése a gyakorlatban már különböző tényezők részvételével történt. így kétségtelen, hogy egy-egy falu lakossága számára a forradalmat a helyi tanács képviselte. A tisztikar nem szólhatott bele a kormány politikájába, de rányomta bélyegét a hadseregre. A gazdaság és kultúra terén a rendeleteket nagyrészt a radikális vagy apolitikus értelmiség hajtotta végre. Az alapvető folyamatokat mindez kevéssé befolyásolta, de figyelembe vétele nélkül hamis képet kapunk a forradalomról. A két párt egyesülésének módja közismert, a proletárforradalom előfeltételeként az adott viszonyok között szükségszerű volt. Hangsúlyozni kell azonban, hogy elsősorban a baloldali szociáldemokraták akarták, a velük való egyesülésnek — ami nélkül a proletárdiktatúra elképzelhetetlen lett volna — volt a feltétele a centristák és jobboldaliak akceptálása. Ha a vezető szintről leszállunk a pártszervezetekbe, akkor meg kell látnunk; a pártszervezetek ott is feltöltődtek indifferens tömegekkel, ahol nem voltak jobboldali szociáldemokraták és a gyakorlati hatás ugyanaz. A hatalomra jutó avantgarde isorsa a tömegpárttá válás, ezt még sehol sem sikerült elkerülni. 1919-ben az a sajátos, hogy szervezetileg kevéssé 25
