Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)

I. A megye út- és közlekedési viszonyai - 5. A drávai víziút

lehetőségekkel is rendelkezett, amelyek felhasználása esetében a kereskedelmi igényeket fokozottabb mértékben ki lehetett volna elégíteni. A Helytartótanács már 1807-ben felhívta a megye figyelmét arra vonatkozólag, hogy a Dráva folyó lehetőségeit jobbam használják ki, mégpedig oly mértékben, hogy a Dráva vízén Légrádig hajózni lehessen. Éppen ezért a folyó széleit és általában a partszakaszt tisztítsák meg, és tegyék alkalmassá ezeket a területeket a hajók vontatására, amelyet akkor még emberi erővel végeztek.5''1 Egy évvel később a Helytartótanács ismételten elégedetlenségét fejezte ki, mivel a Dráva vizén a sót csak körülményesen és nagy nehézségek közepette lehetett szállítani. Már pedig ezt az embernek és állatnak egyaránt oly létfontosságú árut csak ezen az úton szállíthatták, többnyire az erdélyi sóbányákból, és a megyehatárról továbbították Dunántúl számos megyéjébe.’5 A só hosszú utat tett meg a bányából a fogyasztóig. A tordai és a vízaknai sót a fuvarosok a Maros folyóhoz szállították, innen pedig továbbították az aradi, a loborsini, a zsuppaneki, a brodi, a gradiskai, a rug- nitzai, az újpalánki, az eszéki, a therezovátzi, a kaprontzai, a barcsi, a va- rasdi, a perlaki, a kanizsai, az agarévi, a mohácsi, a pécsi, a bajai, s a Bánátban lévő sóházakba. Ezelk a sóházak többnyire a nagyobb folyók mellett helyezkedtek el, ezekben raktározták a sót, ahonnan aztán a fuvarosok szállították tovább a távolabbi helységekbe. A szárazföldi szállítás általában tetemesen megnövelte a só árát.

A drávai víziúton azonban egyéb árut is szállítottak, a hajók Vízvárott, Heresznyénél és Barcsnál kötöttek ki, kikötésre más alkalmas település meg nem volt. Sárközy Lajos 1829. évi jelentéséből megtudhatjuk, hogy ezeken a hajókon főképpen fenyődeszkát szállítottak. Vízváron — amely egyébként Festesics László uradalmához tartozott — 6 xr-t fizettek, Széchényi Pál uradalmához tartozó Heresznyén azonban a kikötés ingyenes volt. Széchenyi István uradalmához tartozó barcsi kikötőben minden olyan hajóért, amely kikötött és árut raktak le róla, kikötői díjként 2 Ft-o't fizettek.56 A sztárai rév a Batthyány család tulajdonában volt, a dörnyei rév pedig a varasdi katonai parancsnokság felügyelete alá tartozott, az előbbi a szlavóniai, az utóbbi pedig a Horvátországba irányuló kereskedelmét biztosította. A lég rá d i és a kakonyai rév a Festetics családé volt, ugyancsak a horvátországi kereskedelem érdekeit szolgálta.

Közismert, hogy a Dráva sebes sodrású folyó, ezért a felfelé való szállítás sokszor megoldhatatlan feladatot jelentett. Még az 1830-as években is emberi és állati erővel vontatták a hajókat. Sellyétől Barcsig a lovakat vontatásra nem tudták felhasználni, mivel a partszakasz arra alkalmatlan volt. A Dráva folyón felfelé egyébként csak sót szállítottak. A Dráván ekkor még csak korlátozott mennyiségű árut tudtak szállítani, de már a kortársak is látták az elveszett lehetőségeket. Mindezek ellenére a Dráva nemcsak gondot jelentett a közigazgatás vezetőinek, hanem a lakosság egy részének a megélhetését is biztosította. A drávai töltésnél több száz jobbágy és zsellér kapott munkalehetőséget. A nyári aratási és betakarítási munkák idején — június, július és augusztus hónapokban — mindig magasabb béreket fizettek, mint az év más szakaszaiban. Ekkor a gyalognapszám 18 xr, a két- marhás szekéré pedig 48 xr volt. Tavasszal és ősszel a gyalognapszámosok csak 12 xr napszámbért kaptak,57

27