Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)
VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850-1944) - B) A dualizmus korszaka (1867-1918)
A megyeházán így közigazgattak: »... a Vármegyeház boltíves kapujában egy óriás jelent meg: Skublics főszolgabíró. Pörge zöld kalap van a fején, zergetollal. Ruhája is fakózöld, amilyet az osztrák vadászok hordanak. A ruha viselője azonban nem az egyszerű vadászembert akarja jellemeztetni öltözetével, hanem a gazdát, a vidékit, a tornácos, klasszicista-kúria dzsentri urát, aki egy olyan kúriában lakik, melynek timpanon-alatti oszlopközét feketebogyós vadszőlő szövi át árnyékotadó csipkével. Skublics ugyan itt intézi a megye ügyét Kapóson, de igazában, lelkileg, odavalónak érzi magát Szentvámosnyékre. A Megyeház neki csak olyan nobile officium, még ha fizetik is érte. Az akták közt, ha elmereng, talán az egyik pejlova jut eszébe, vagy hogy holnap kapáltain! kell a kukoricát. Kint van ő igazában Szentvámosnyé- ken, ahol egy kis angol kert is van, nagy tölggyel középen. Ide megy ki ő majd délután, magasülésű homokfutójával, két ragyogó deressel. Kocsija délután majd vágtában szalad ki a hajdúállta Vármegyeház kapujából, ő maga hajt, s ahogy a kocsiút apró négyszögletű kőkockáira ér, kemény, utánozhatatlan hangszínű drrrrrrr .......... ropogással tűnik el a Korona m ellett, el, Mérő felé.-« A János utcán — a mai Dózisa György utcán — pedig Perényi, a császári és királyi 44. gyalogezred századosa sétált: »A János utcán tart lefelé és ahogy megy, úgy mozognak alig észrevehetően a függönyök, úgy nyitódnak az ablakok, hogy kihajoljon utána valaki. Egy tigris-szépségű férfi ez a Perényi, hatalmas, puha léptű. Csak szemében ül valami bágyadt vonás, elsuhan mindenki felett a tekintete. A pillák mélyen árnyékolják a szemét. Ó, mennyien kereshették e szem tekintetében Perényi múltja varázsos történeteit! A szépség belső önelégültsége is bent volt, ez az örökké jelenvaló mámor. Ahogy ment az utcán, néha jobb lábával kaszált. Ehhez tudni kell, hogy akkor a tisztek még kardot hordtak. Ez a hasznavehetetlen fegyver akkoriban.nagy dísze volt a tiszteknek. Mikor kabát nélkül jártak, kezük állandóan a markolaton nyugodott, hogy a kard alsó vége ne himbálódzhas- son. Vagy hónuk alá fogták. A lovassági tisztek nem szerették azonban ezt a feszes járást, ők kaszáltak a jobb lábukkal, hogy el ne botoljanak saját kardjukban. Perényi ugyan gyalogsági tiszt volt, de mégis hódolt ennek a szokásnak. Ez egyben az előkelőségnek is egyik ismérve volt, mert a lovasságiak rendszerint magasabb társadalmi osztályokból kerültek ki. Kaszált tehát ő is a jobb lábával, s hogy ezt indokolja, egy cédulát tartott esetleg a bal kezében, s azt olvasta jártában egy ideig. Vagy egy Gerbeaud dobozt tartott a bal hóna alatt, ezt a legnagyobb terhet, melyet valaha életében vitt. Csak ennyi, ilyen magasból, Perényi, semmi más. Az ilyen sétáira emlékszem a városon át, meg azokra a függönyrezdülésekre és ablaknyitásokra.-« Forrás: Bernáth Aurél: így éltünk Pannóniában. Bp. 1956. 337
