Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)
II. Somogy megye művelődéstörténetéből - 4. Xantus Jánosról Csokonyavisonta népének
1851-ben édesanyja 10 pengő forintot küldött postán fiának Pilsenbe, ezt azonban már nem tudták kézbesíteni részére, miután — csapatteste közlése szerint — a fiú „Prágából Angolhonba szökött” az emigráns kapcsolatai következtében. A nyomozó katonai hatóságok szerették volna Kaposvár mezőváros tóráján keresztül kitudakolni az édesanyjától a fiú hollétét, mindez azonban sikertelen maradt. 1852-ben az özvegy édesanya a császárhoz folyamodott fia ügyében, amelynek következtében a hatóságok lakonikusan arról értesítették, hogy a „külországba menekült szökevény katonafiának még visszajövetele esetében sem kegyelmez meg őfelsége”. E korszakkal kezdődik Xantus életének harmadik, igen jelentős életszakasza, amelyben a hajdani csokonyai polgárivadék a világhírnév tündöklő polcaira emelkedik. A neoabszolutizmus volt a hazai művelődéstörténelmünkben az a korszak, amelyben a politikai, a gazdasági és a társadalmi elnyomás ellensúlyozására különösképp megnövekedett az írástudók felelőssége. Kulturális demonstrációk: mint a kassai Kazinczy, a füredi Kisfaludy és a niklai Berzsenyi ünnepségek voltak azok a jelzőoszlopok, amelyekre tízezrek figyeltek az országban. Valóban igaza volt a Budapesti Társaságnak, amikor 1885. évi számában e korszakról írva, Xantus érdemeit is hangsúlyozva az alábbikat ösz- szegezte: „Midőn beborult volt a látóhatár hazánk felett sötéten és vadul, hogy csaknem elfulladt a magyarban a lélegzet; akkor csak két kisded tábor maradt még csak ott virrasztóul a nemzet jövője fölött. Az írók és művészek tábora volt az egyik, a másik a tudományos gazdáké.” Ez utóbbi táborban foglalt el előkelő helyet idehaza és a nagyvilágban: Xantus János is. Az osztrák seregtől megszökött katona minden baráti összeköttetés nélkül, saját erejére utalva került az Üjvilágba. „Én úgy szólva egy garas nélkül szálltam az amerikai partra — írta 1857. október 10-én Fort Tejónból — minden státust bekalandoztam, hogy élelmet szerezzek, s minden élethelyzetben voltam.” 1852. júniusának közepétől 1864. június 4-ig, némi megszakítással, közel 12 esztendeig élt és tartózkodott Amerika földjén a legváltozatosabb foglalkozások közepette. Kalandos és kudarccal járó kísérletezési közepette volt rajzoló, napszámos, zongoratanító, még farmer is. 1855 szeptemberében belépett az amerikai hadseregbe, amelynek ekkor még az volt a kettős feladata, hogy a civilizált államok határvidékét biztosítsa az indiántörzsek esetleges támadásai ellen, másrészt pedig, hogy kiépítsék a különböző vidékek főútvonalait. A hadseregben előbb zsoldoskatonaként, később mint egészségügyi őrmesteri fokozottal bíró szolgált, majd a hadsereg kötelékeiből leszerelve a Kaliforniai Partkutató Testület kötelékébe lépve a félsziget legdélibb csúcsán: a Szent Lukács fokon tejesített szolgálatot — 1859—61 között — az ottani megfigyelő állomáson. A hatvanas évek elején, a viszonylag szabadabbnak remélt légkörben — talán hívhatták és csalogathatták haza barátai — hazajött, azonban Széchenyi megdöbbentő halála utáni állapotok közepette csak rövid ideig tartózkodott idehaza. 1862 júliusában már ismét Amerikában találjuk. Utolsó 2 esztendejének természettudományos kutatásai már a szakemberek körében is ismertté tette nevét. Neve közmegbecsülésnek örvendett az 160
