Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 27. (Kaposvár, 1996)

Tilkovszky Lóránt: „Ütött a cselekvés utolsó órája." Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. február 4-i memoranduma Horthy Miklós kormányzóhoz

badon bocsátott egyének tulajdonát képezik, de melyeknek tulajdonosait megállapítani nem lehet. Felhívom ezért mindazokat, akiket így veszteség ért, hogy igényeiket a város rendőrkapitányságán 48 órán belül pontos leírás kíséretében adják be, hogy az jogos tulajdonosának visszaadható legyen. A nem jelentkezők értékei az állam részére, ínségesek felsegítésére lesznek bevételezve. Újvidék, 1942. január 23-án. Honv. áll. pk." Jellemző mindjárt az aláírás is: „Honv. áll. pk." Jellemző ez a névtelenség, de az idegenből átplántált szórövidítések is, amit meg lehet érteni rendes katonai iratokon, ahol mindenki ismeri a rövidítések mögött rejtőző szavakat, fogalmakat, de nem szokásos és értelmetlen dolog egy „laikusok", a nagyközönség, a tömegek számára írott plakáton. Ez a hirdetmény azonban főleg azért érdekes és értékes dokumentum, mert nemcsak minden kiolvasható belőle, ami Újvidéken 1942. január 21., 22. és 23-án történt, hanem egyben mindezt bizonyítja is. Bizonyítja először azt, hogy a honvéd állomásparancsnok a m. kir. kormány parancsára vette át e három napra a közigazgatási hatalmat, és a kormány parancsa szerint kellett volna végrehajtania bizonyos razziát; ezt természetesn sem a miniszterelnök úr, sem a kormány egyetlen tagja sem gondolhatta másnak, mint normális razziának, s annak során fegyvert rejtegető vagy egyébként gyanús elemek letartóztatásának: a plakát mégis világosan aláhúzza, a. kormány politikai felelősségét; másodszor azt, hogy a honvédeinkre és csendőreinkre történt lövöldözés hál' istennek egyetlen magyar emberéletet sem oltott ki; harmadszor, hogy a „kutatási munkának vannak ártatlan áldozatai is"; negyedszer, hogy a gyilkos munka nagyarányú rablással volt kapcsolatos. Az újvidéki „razzia" értesülésem szerint így zajlott le: A katonai hatóság mindenkit otthonába szegezett, sőt még a redőnyöket és függönyöket is le kellett húzni minden lakásban, hogy senki ki se tekinthessen az utcára. Az ekként életében megdermesztett városban, főleg a jobbmódú városrészeken, kerületenként megindult a „kutatás". Közben a lapok sem jelenhettek meg, mert a nyomdászok nem mehettek az utcára. Az első napon, január 21-én, állítólag listák szerint, kerületenként, járták csendőrök és katonák altiszti vezetés alatt a házakat s igazoltatták a szerbeket, zsidókat. Aztán tömegesen, katonai teherautókon elvitték őket a Duna partjára, ott - turnusonként - meztelenre vetkőztették, férfiakat, nőket, gyermekeket együtt, agyonlőtték őket és a Duna jegére dobták. Éjszakának idején aztán állítólag ágyúval lőtték szét a jeget, hogy a hullákat a víz elhordja. A Duna-parton tömegesen agyonlőtt emberek száma enyhén számítva is többszázra tehető. De nem csak ilyen sablonosán történt a pogrom, egy újvidéki barátom,

40 kiváló magyar ember, mondotta budapesti ismerősei előtt, hogy a református temetőben, amaga szemével látott vagy 80 hullát temetetlenül. A második napon már egyszerűsítették a dolgot: lakásaikban ölték meg az embereket, családokat irtottak ki gyermekestől, kirabolták a házakat, pénzszekrényeket törtek fel, a hullákat pedig beledobálták a katonai autókba és onnan a Duna jegére hajigálták.