Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

nak a szemében is, akik hajlamosak voltak arra, hogy a megyei élet torzulásait elsődlegesen a „nyers tömeg" politikai jogaira vezessék vissza. Arad - már az 1843-i diéta alatt - végzéstleg foglalt úgy állást, hogy a tisztújítás a jövőben ne személyes szavaztatás, hanem képviseleti rendszer formájában történjék. Az ellenzék másik, messzebbre néző csoportja azonban átlátott a konzervatívok szándékán. Az ő véleményüket tolmácsolta Kossuth annak hangoztatásával, hogy a jogok nagysága nem mérhető a vagyon szerint, élvezőik számának nem korlátozása, hanem kiterjesztése van napirenden, ö és a vele azonos nézetűek elvből kárhoztattak minden kísérletet, amely az egyenlő jogúak közt a joggyakorlás formájára nézve bármi okból vagy alapon különbséget akart tenni. Szembefordult Kossuth azzal az egyébként ellenzéki elképzeléssel is, hogy a tisztújítás elektorok útján történjék, mert szerinte addig, amíg a nép egésze nem részesedik politikai jogokban, „a legnagyobb oligarchiái képtelenség" lenne a nemesek személyes köztanácskozási jogát képviselőkre szorítani. A kisnemességről azt hirdette, hogy bárdolatlan és megvesztegethető ugyan, de volt, amikor hazát mentett; hogy a kiváltságosok közül legközelebb áll a néphez, márpedig akik „életmódban és állapotban csaknem egyenlők", „azoknak érdekeik is ugyanazok"; bizakodott benne, hogy e kisnemesség előbb-utóbb megnyerhető a reformoknak, mindenek előtt az adózás eszméjének, ezért személyes részvételi és szavazati joga az a láncszem, az a „közvetítő elem", amely a népet is az alkotmány sáncaiba segítheti. Kossuthnak a köznemességgel kapcsolatos felfogása jórészt illúzió volt, amelyért nemsokára józanító csalódással fizetett, de legalább annyira taktikai számításon is alapult. Nem hunyt, nem hunyhatott szemet azon tény fölött, hogy a köznemesség, noha nem egyszerűen önhibájából, inkább a konzervatív, mint a liberális erők tartalékának bizonyult. Többízben keserű kifakadásokba is öntötte kétkedését saját reményei fölött, amelyeket általában a nemesség, nem utolsó sorban a köznemesség hivatásáról melengetett: „Ez a nemesség - kérdezte egyegy újabb megyei botrány hallatán -, amelynek egy része lélekvásárló, más része áruba bocsátott nyomorult portékává lőn, ez hajtsa végre a magyar név újjászületésének nagy munkáját? Ez legyen a magkő, mely körül ép, erős, egészséges nemzeti test keletkezzék?" Mégis - inkább szeretve „a szabadság zajait, mint a szolgaság néma nyugalmát" - ismételten kiállt a köznemesség személyes megyei jogainak védelmére, öt és társait az elvi ok mellett fontos gyakorlati szempont ösztönözte erre: tartottak tőle, hogy bármely változtatás, amely személyi jogot szűkítőleg érint a megyén belül, a municipális szerkezet felforgatását indíthatja el, egyszersmind a haladó erők visszaszorítását eredményezheti. Ha ugyanis a személyi jogok mértékét birtokhoz vagy esetleges adóhoz kezdik igazítani, akkor csökken ugyan a köznemesség befolyása a döntésekre, a liberalizmus azonban legállandóbb és legelszántabb megyei bázisát: a nemes, de vagyontalan reformer-értelmiséget veszíti el. A konzervatív taktika nem utolsó sorban e réteg megyei szerepének korlátozását tűzte ki céljául. Vele szemben Kossuth és társai azért hadakoztak, hogy a megyei visszaélések és kicsapongások fékezésére hozandó intézkedések ne társuljanak szerkezeti és a jogélvezők körét korlátozó módosításokkal. Ezért adta ki Kossuth a jelszót: a megyei intézményt csak „büntető, fékező és rendőri szabályokkal tatarozgatni" annak szisztematikus rendezése, koordinációja helyett. Meggyőződése volt, hogy bármely rendezés, amely megelőzi a népképviselet bevezetését, csak káros lehet a jogegyenlőség ügyére, mert éppen e népképviselet