Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

seggel az utolsó diéták költségeit, amint ez 1841-ben Baranyában és Fejérben történt. Számos törvényhatóságban az ellenzék nem is taktikázott, hanem elsősorban vagy egyenesen a világi honorácioroknak követelt tisztújítási, valamint határozathozatali szavazatjogot. Javaslata indoklására nemcsak a kor jogterjesztő parancsát és az értelmesség erejét, szükségességét hozta fel a tanácskozásokon. Érvelt azzal, is hogy első fokon mindenütt a megyei bíróság ítél a honoráciorok felett, semmiféle igazsággal nem fér tehát össze, ha bírája megválasztásába az értelmiséginek nincs befolyása, amikor e jogot a falusbíró megválasztásánál a jobbágy is élvezheti; továbbá: a szavazati illetékesség korántsem meríti ki a nemesi privilégiumok összességét, megadásával a honorácior nem lesz nemessé, a megye pedig nemességosztogatóvá ; de hatalma is van a megyének e reformra, hiszen olyan jog részeseinek számát gyarapítja, amely csupán az adott törvényhatóság határain belül érvényesíthető, messzebbre nyúlóan viszont nem. A konzervatívok jelentős része elvből fordult szembe a megyei szavazatra jogosultak körének „tömeges" bővítésével, tartva attól, hogy a honoráciorok zöme a reformpártot erősítheti. Ök azt hangoztatták, hogy a voksjog mégiscsak kiváltság; osztogatására ezért nem egy adott megye kommunitása, hanem az uralkodó, illetőleg mivel sokakat érint, egyedül a törvényhozás illetékes; a voksjog kiterjesztése nemesi jogokat sért: az alkotmány fenntartásában nem érdekeltek arányát növelheti meg a megyén belül, és összevisszaságot teremt a törvényhatóságok között, maga után vonhatja a követválasztási jog megadását is; mindezek folytán az ügynek egyrészt elővigyázatos, az alkotmány alapjait fel nem forgató, másrészt egységes rendezésére van szükség, ezt pedig csak a diéta végezheti el. A szabályozás halasztása érdekében néhol - mint Tolnában - még azt a szempontot is bedobták a vitába, hogy a honoráciorok voks joga szilárdabb talajra épül, ha az országgyűlés intézkedik róla. Az egymással ellentétes érvek csatájában számos megyében a vokspártiak maradtak alul. 1841-ben Tolna, ahol Perczel Mór lépett fel a honorácior-indítvánnyal, továbbá Arad elvetették ugyan, de legalább követutasításul adták a diétára; Torna, mert - noha előző végzése már a legközelebbi tisztújításnál szavazatjogot adott minden honoráciornak - a fogalom értelmezésével megbízott választmány nem tudott egységes véleményre jutni, a kisnemesség pedig békétlenkedett a korábbi igenlő végzés miatt, ugyanígy foglalt állást; Nógrád a korábbi gyakorlat mellett maradt, valamint 1842-ben - heves viták után - Máramar os is, és ugyancsak a diétától várt döntést; Zágrábban az indítvány nem is keltett visszhangot; Győr 1842-ben a katolikus és protestáns lelkészek voksjogának megerősítésével egyidejűleg már-már szavazattal ruházta fel az orvosokat és ügyvédeket is, de elállt szándékától, miután a főispán bejelentette, hogy e nemesi privilégium ellen irányzott javaslat elfogadása esetén nem hajlandó tisztújítást tartani. Több törvényhatóság viszont meglehetős széles értelmezésben emelte határozattá a honoráciorok szavazati illetékességét. Az úttörő szerepét Pest megye játszotta, amely 1841 tavaszán, tekintettel a közelgő tisztújításra, a protestáns lelkészekkel együtt a megyeszékhelyen nagy számban letelepedett ügyvédeknek is voksjogot adott. A kérdésben csak a következő kongregáción robbant ki a vita, amikor a kormánypárt ellentámadást indítva, a káplánoknak is hasonló befolyást követelt a tisztikar megválasztásába. A liberálisok egyetemlegesen elle-