Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

bágytelkesei még egy krajcárt se fizettek, amikor e telkesek egy csoportja „elővigyázatlanul" az őket adóztató törvény hatálytalanítását kérte a megyétől; decemberben a közgyűlés „kis morgással" végzést hozott ugyan a behajtásról, de amikor a szolgabírák egyike foglalással próbált kisnemeseket fizetésre szorítani, azok pedig panaszt tettek a közgyűlésen, a kongregáció a bepanaszlottól kért igazoló jelentést, és tűrte, hogy a végrehajtás elmaradjon! Beregben még 1841-ben is hasztalan szorgalmazták a jobbágytelkesek egybeírását, sőt egy évvel korábban, amikor a beregszászi bíró bejelentésére a Helytartótanács a megyétől vizsgálatot kért az ügyről, a közgyűlés a panaszosok után indított nyomozást. Arad csak 1843 decemberében küldött ki előbb polgári, majd mivel az érintettek tettlegesen ellenszegültek, katonai karhatalmat a nemfizetés miatt elmarasztalt jobbágytelkesek ellen. A megyék csendes szabotázsa mögött, amint azt Beregben, Zemplénben vagy Veszprémben a közgyűlés nyilvánossága előtt is felfedték a törvény életbeléptetésének szorgalmazói, kettős számítás húzódott. Az országos összeírás szerint 4170, a valóságban ennél több úrbértelkes nemescsalád legalább ugyanennyi szavazatot jelentett; ezt a pártok, méginkább a mindenkori tisztviselők — a legközelebbi restaurációra kacsingatva - nem akarták elveszíteni. A tör vény végrehajtás halasztgatása feléjük fordíthatta a sajáttelkes nemesek rokonszenvét is, akik tartottak tőle, hogy az úrbértelkesek után az ő megadóztatásuk következik. Az elodázással, amely bizonyos évek után - törvény ide vagy oda - a nemfizetést szokásjoggá erősíthette, egyszersmind nehezíthették a nemesség általános megadóztatására irányuló törekvések érvényesülését. Mindezekhez a felső-tiszai megyékben: Ungban, Beregben, Ugocsában, Szabolcsban és Szatmárban sajátos szempont is társult. E törvényhatóságok annak idején csak kiáltó fogyatékossággal tettek eleget Mária Terézia rendeletének: a telkek nem kis hányadát kihagyták az úrbéri tabellákból. Nem vették fel az öszszeírásokba az újonnan alkotottakat sem, sőt a birtokosok időközben össze-vissza cserélgették az eredetileg úrbéres telkeket a nemesei-kurialista telkekkel. Mindezek folytán számtalan, gyakorlatilag létező telek jogi jellege elhomályosult. Ez különösen akkor vált összeütközések forrásává, amikor az 1836-i törvények alapján megkezdődtek az úrbéri szabályozások, azaz a földesúri és jobbágyi földek szétválasztása során véglegesen dönteni kellett minden egyes telek jellegéről, tehát arról, hogy mi úrbériség, és mi a földesúr vitathatatlan allodiális tulajdona. E megyék - Szatmár külön is határozatban rögzítette - ragaszkodtak hozzá, hogy úrbériségnek csak a Mária Terézia tabelláiban szereplő telkek minősülhetnek, és csupán akkor, ha időközben nem kurializálta őket a földesúr. A regulációs perekben is ennek alapján jártak el a megyei törvényszékek: majorságinak ítéltek minden olyan telket, amely a tabellákba foglaltak egyikével sem volt azonosítható, és ezeknek az allodiumba kebelezését számos helyen el is kezdték a földbirtokosok. A telküktől megfosztott vagy földjük elvesztésével fenyegetett parasztok kétségbeesetten peticióztak a kormánynál, amely a néhol kitörésekhez vezető kérdés helyszíni meg-, illetőleg felülvizsgálatával királyi biztosi minőségben az oda más ügyben kiküldött Torkos Mihály helytartósági tanácsost bízta meg. A vitás telkek jórészét nem jobbágyok, hanem parasztnemesek lakták. Az ő adó alá vonásuk telkük úrbéres jellegének elismerésével lett volna egyértelmű, ennek pedig az érintett földbirtokosok mindenképpen elejét akarták venni. Rájuk tekintettel altatta a megyei többség az úrbértelkes nemesek összeírását, mert