Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Laczkó András: Pályaképvázlat Roboz Istvánról

Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a földön. - És megtaláltuk.

Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat nemes és nemnemes között: - 'nem úgy, hogy amazt lealáztuk volna, de úgy, hogy emezt felemeltük.

Teremtettünk a népből nemzetet.

S az újjá szült nemzet csodáit mutatta fel ifjúi erejénék.

Ötven óv előtt dicsőséget szerzett a magyar névnek a harcmezőn: ötven év alatt elismerést a munka, az alkotás mezején.

A szabadság dúsgazdag talajában, a milyen magasra nőtt fel nemzetünk száldokfája, oly mélyen verte le gyökerét. - A szabadság fája elültetésének félszázados évfordulóját ünnepeljük ez évben.

A szabadság fájának nagy öntözés kellett, vérrel, verítékkel, keserűköny- nyekkel. Mert a szabadságot, hazát, nemzet nagyságot nem adják ingyen az istenek.

Kincsekért kincseket adtunk. De ezek a kincsek nem vesznek el soha, megmaradnak utódainknak, maguktól tovább nőnek. - Ez új korszakot alkotó év emlékeit gyűjtöttük össze e könyvben; e félszázados évfordulóra.

Ez évnek örökké fennmaradó neve a „Szabadságharc” éve.

Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visz- szagöndolni ez évre, ennek történelmére, s történelemalkotó alakjaira.

Dicsőség a halhatatlanoknak

Jókai Mór”26

Az ilyen jellegű témák közösségén túl Jókai és Roboz kapcsolatában az alkalmiság dominált, mártmint az, hogy a Somogy szerkesztője figyelt minden olyan irodalmi, művészeti eseményt, amelyhez a próza mesterének köze volt és igyekezett erről a kéziratokat is megszerezni. Ekként jutott a lap a köszöntőhöz, amelyet Jókai a székesfehérvári színház megnyitására írt. A hosszú verset Laborfalvy Róza mo'ndta el 1874. augusztus 22-én. Címe: Prolog.

Magyar királyok ősi városa,

Légy üdvözölt! te, fejedelmeink Lakása egykor, sírtanyája majd - És koronánknak hű őre megint.

Mert a királyok hamva nem halott:

Belőle nemzet támad; ebben él;

Fenn küzd a szellem, alkot és teremt,

Az a por ott lent, érez, hisz, remél.

A szellemnek is koronája van,

Mit el nem ronthat semmi földi vész,

Főpapjai - Isten kegyelmiből,

Kik fölke'nik: költő, tudós, művész.

Oh, volt idő, - mint láttuk azt, - midőn,

Hazátlan volt ás vándor mindenik.

Szívükben láng; - legtöbbje kiége már;

Kik álmukat most ott lenn pihenik.

239