Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Párbeszéd: Akikkel lehet és akikkel nem

vonalában) nem nagyon impresszionált. Az akkori félszeg Kádár helyett most egy tapasztalt, magabiztos politikus áll előttünk, határozott államférfiúi vonásokkal. Jól tudom, emigrációban nem illik, főleg pedig nem ajánlatos egy kommunista vezetőt államférfiúnak nevezni, de gondoljuk csak át a szerepét az adott helyzetben, a kíméletlen, szigorú viszonyok között. Az oroszok leverték a forradalmat, sürgősen szükségük volt valakire, aki „behívta” őket, aki konszolidálni tudja a feldúlt országot, megbékíteni a legázolt nemzetet. Nagy Imrét nem fogadhatták el, nem rehabilitálhatták, de a köréből sem választhattak senkit, mert azzal saját maguk bélyegzik agressziónak beavatkozásukat. Rákosit (vagy valamelyik cimboráját) sem hívhatták vissza, mert 1953-ban éppen ők akolbólintották ki, hogy elébe vágjanak a forradalomnak: a Kremlben még nem felejtették el Kun Béla kudarcát. Középutas kommunistára volt szükség, akiben megbízhattak, aki követi utasításaikat. Kádár vállalkozott a szerepre (jó lenne, ha egyszer elmondaná, hogy miért) és bevált: a baloldali „dogmatizmus” és a jobboldali „revizionizmus” ellen egyaránt harcol. Ugyanakkor nem győzi hangoztatni, hogy a jó kommunista ismérve, „mi a viszonya a világ első szocialista államához”, a Szovjetunióhoz?

Kádárról nem lehet állítani, hogy Janus-arcú politikus. Viszonya Moszkvához egyértelmű, kiszolgálja a szovjet vezetőséget; Hruscsovtól, akivel nagyon jóban volt, vállrándítás nélkül váltott át Brezsnyevhez, akivel igen jóba lett. Viszonya a magyar néphez szintén egyértelmű: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. A szólam-csere a magyarországi kommunizmus kapitulációja. Rákosi szembeállította magával az egész országot (aki nincs velünk, ellenünk van), Kádár maga mellé szólította az egész nemzetet. Nem visel ideg-, hideg- vagy terror-háborút a magyarság ellen. „Szocialista legalitása” véget vetett sok igazságszolgáltatási önkénynek és szélesítette a tömegek részvételét az ügyek intézésében. Egyben nem enged: a rendszer jellegében és a hatalom szerkezetében. Ha mozdulni lehetne, és nem mozdulna, akkor tényleg hazaáruló lenne. De ha nem lehet mozdulni, mégis megkísérelné, csak a magyarság vesztét idézné fel. Az 56-os forradalom leverésekor még csóválhattuk a fejünket, a csehszlovák invázió óta tudjuk, hogy az oroszok nem tréfálnak (a nyugati hatalmak meg nem kockáztatnak), ha önös érdekeikről van szó.

36