Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)

1992 / 3. szám

tánc egyike az em bér legkorábbi alkotói megnyilvánulásainak. Az antik művészetben különösen előkelő helyet kapott, mivel egyesíti magában a fülnek szóló muzsikát a mozdulat szemnek szóló látványával, s e kettő meggyőző módon juttat kifejezésre történést, érzelmet, jellemet. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a zenés dráma emberi sorsokat és indulatokat ábrázoló, látványos, de elsődlegesen zenei eszközökkel dolgozó műfaja már keletkezése idején nagy lehetőségeket lát a tánc alkalmazásában. A XVI. század utolsó éveiben megszülető opera bölcsőjénél ott található az emberi hang varázslatos kifejező ereje, de jelen van a mozdulat és ritmus együtteséből kialakult tánc is. Franciaországban hosszú emberöltőkön keresztül a látványos és választékos színpadi tánc, a balett élteti az opera műfaját. A közönség akkor sem mond le a balett élményéről, amikora színpadi játék már életszerűbbé vált, a drámai cselekmény megizmosodott, s így a tánc könnyen nélkülözhető volna. A felvilágosodás Franciaországában még íratlan törvény, hogy az opera színpadán minduntalan táncra perdüljön egy csoport kecses balerina, s mint Jean Jacques Rousseau panaszolja: táncolnak, ha a király jókedvű és táncolnak, ha szomorú, de táncolnak a papok, katonák és az összes szereplő is. Nem enyhül a francia közönség táncéhsége később sem, hiszen nemcsak a romantikus nagyopera elképzelhetetlen balett nélkül, de maga Verdi is kénytelen legnagyobb alkotásai drámai cselekményét balettel megszakítani, ha Párizs kegyeire pályázik.

A balett évszázadának tekinthető XVII. század legjelentősebb francia mestere, Jean Baptiste Lully gáláns és finom mívű színpadi táncaival egyformán kivívta az udvari közönség lelkes ünneplését és az uralkodó tartós jóindulatát. Nem mond le a tánc öncélú élvezetéről a későbbi, polgári operaházak szélesebb körű közönsége sem Franciaországban. Ezt példázza a romantikus nagyoperák cselekményébe ékelt látványos táncbetétek nagy száma. S hogy a valós drámai mondanivalóhoz mily kevés köze volt ezeknek a revűszerű látványosságoknak, azt ékesen példázza Gounod Faustjának híres balettzenéje. Nagy szerepet játszik a tánc azon országok operaszínpadain is, ahol a nemzeti öntudat felébrédése és a nemzeti kultúra létrejötte később következett be, mint Nyugaton. Ezek a nemzeti operák ugyancsak magukba foglalják a színpadi táncot, bár más jelleggel és rendeltetéssel, mint annak idején

a francia királyi balett. Az orosz, lengyel, cseh és magyar nemzeti operák megszületése szorosan egybeforrott e népek szabadság-mozgalmaival, nemzeti öntudatra ébredésével. így hát színpadi táncaik is elsősorban népi-nemzeti jellegűek. Borodin Igor herceg című operájának híres Polovec táncai a mesés Kelet ezer igézetét varázsolják e komor történelmi dráma színterére. A lengyel Moniuszko Halka című operájának megkapó lírája is szorosan összetartozik a lengyel népi táncok hagyományos színgazdagságával és nemes ritmikájával. Hasonlóképpen szerves része a színpadi képnek a vérpezsdítő cseh népi tánc, a furiant

Menüett- lejegyzés 1735-ből

Smetana Az eladott menyasszony című operájában. Erkel Hunyadi Lászlójában a palotás képviseli a magyar népi táncot.

E példák azokra a színpadi táncokra utaltak, amelyek elsősorban látványos jellegűek, s a dráma cselekményét, mint betét vagy közjáték szakítják félbe. A francia barokk opera ünnepélyes, valósággal társadalmi eseménynek számító balettzenéi éppúgy ide tartoznak, mint a jóval későbbi eredetű kelet-európai nemzeti operák látványos népi táncai, az újonnan feléledt nemzeti öntudat e becses megnyilatkozásai. Ám ezzel még koránt sem merül ki a tánc operaszínpadon betöltött funkciója. A népi játékok különösen az olaszoknál őriznek évezredekre visszanyúló mimikus hagyományokat, amelyekben a zene és a kifejező mozgás összetartoznak. E hagyományok a nép körében és a műpártoló fejedelmek udvarában egyaránt tovább élnek, és az opera kialakulására jelentős hatást gyakorolnak. A különféle helyi szokások és vallási szertartások gyakorta kapcsolódnak népünnepélyhez, felvonuláshoz, álarcos játékhoz, főként azonban jelképes értelmű tánchoz. Amikor az első olasz operák színre kerülnek, természetesen nem hiányozhatnak belőlük akár a firenzei május-ünnep hagyományos táncai,- akár a dél-itáliai Moresca tánc fekete álarcos, groteszk effektusai. A korai olasz opera legnagyobb mestere, Claudio Monteverdi Orfeo című zenés drámájának tánctételei e népi hagyományok magasrendű műzenei megörökítői. Szinte kimeríthetetlen a zeneszerzők leleménye, amellyel a tánc kedvéért meg-meg- szakítják a színpadi cselekmény menetét. Zenetörténeti jelentőségű például Gluck színpadi táncmuzsikája. A német származású francia mester nem csupán zenés drámáiba iktatja be a francia földön elmaradhatatlan táncot, de a tánc kedvéért új műfajt is alkot, a drámai pantomim műfaját, amelynek egyik kiemelkedő példája a Don Juan című balett. Gluck drámai táncmuzsikája mintegy vízválasztó az énekes és táncos drámai műfaj, a kizárólag énekelt opera és a kizárólag táncolt balettjáték között.

A színpadi tánc azonban nem ott emelkedik hivatása magaslatára, ahol egymaga hordozza a drámai történést, hanem ott, ahol alkotója lángelméje az énekelt cselekmény szerves részévé teszi, olyan operai jelenetekben, ahol a tánc ugyanazt a szerepet tölti be, mint a való életben: a zenére történő mozgás ritmikus gyönyörűségét, a társas együttlét egyik hagyományos formá42