Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 3. szám
nem mindenkinek kedvére való, de éppen itt van az irodalmisága is: igaz, kérlelhetetlen és művészi." Bálint Aladár pedig így fogalmaz: "Ami a jó fotográfusról elmondható, leírható, az pontosan ráillik Székely Aladárra, aki úgyszólván a legelső azok között, akik felismerték, hogy meddig lehet tágítani a fotografá- lás határait". Kaffka Margit a "Régi arcképekhez" írt verset. Sorra életre kelnek sercegő tolla alatt a családi fotók, amelyek alkalmat teremtenek az emlékezésre, egy egész emberöltő versbe foglalására. Fényképek nélkül ez a remekmű sem született- volna meg. Illés Sándor a nagymama elbeszélése nyomán vetette papírra a vándorfotográfus alakját: "a világháború első évében, 1915-ben sűrűn felhangzott az utcán a kiáltás: - Itt a fotográfus! - Hozzánk, a faluba újvidékről járt ki egy göndör hajú művészember, masinájáta vállán hozta, de útját követte egy szekér is. Mert a fényképeket terményért csinálta, egy kisebb kép egy véka búza, a nagyítás öt véka, de elfogadott baromfit is, meg libát és kacsát. - Örökítse meg magát és a családját gazduram, ki tudja mit hoz a háború? - És az emberek a masina lencséje elé álltak, mert valóban ki tudja, mit hoz a háború?" Miskolczi Miklós a házi panoptikumban való kutakodása során tette fel a kérdést, s válaszolt is rá: " Mikor fényké- peszkedtek elődeink? Ránk maradt fiókok tartalma alapján könnyű megmondani. Vannak elsőáldozási képek, katonaképek, esküvőképek és igazolványképek. Csupa műteremben készült műalkotás, kisasztal előtt, szék mögött, virágállvány mellett, egyik kéz könnyedén az asztalra ejtve, kéz a nadrágvarráson, kézben virágcsokor, fehér kesztyű, áldozási emléklap, háttérben elmosódott romantikus oszlop, sötét lepel, világos függöny. Néha-néha egy pa- pírmassé pásztorfigura, vagy hidroplan, ahová csak a fejet kellett bedugni, amíg elvillant a magnézium". Kosztolányi Dezső olyan fényképésszel beszélget, akihez tucatszám hozza egy megrendelő a fényképeket. A fotográfus feladata az, hogy olvasson a képekből, s mondja meg az elfoglalt gazdag úrnak, melyik fotó őszinte, s melyiken hamisították meg a valóságot. Mert a képek alapján kíván házasodni, ezért nagyon fontos, hogy szakember állapítsa meg csakugyan szépek-e a modellek? Juhász Gyula "Fekete album szürke erdejében" bolyongva találkozik édesapjával, Petőfi képeivel, a múlttal, s írja a következőket: "ó mosolyok, ti ódon mosolyok, / Ti talmi örömök, mik elmúlátok, / Mi dolog ez, mi szomorú dolog?" Valóban ellentmondás ez: a fénykép "megállítja az időt", ugyanakkor emlékeztet az idő múlására is. Karinthy Frigyes a képírást valódi világnyelvnek tartja, amely dinamikus fejlődésnek indult: "Ez a hatalmas lendület tagadhatatlanul a fotografálás felfedezésével kezdődik. Az a tény, hogy a szemünk által látható valóság egy másodperc alatt nemcsak egy ábrában rögzíthető, de rögzítettségében milliószor sokszorosítható - ha művészi szempontok helyett csak gyakorlati szempontból nézzük a dolgot -, szükségképpen diadalmas vetélytársává kellett hogy váljon a valóságot szavakkal körülíró híradásnak". Paul Dermée már pályája kezdetén felismeri André Kertész tehetségét. Az 1920-as évek közepén írt versében így szól róla: "Semmi elrendezés, rend-rakás, csalás, fogás. / Kertész technikája olyan tisztességes, olyan megvesztegethetetlen, mint a ti szemetek. / A vakok ispotályában, /Kertész látnok-pap." Dénes Zsófia Pécsi Józseffel készített irodalmi riportot a modern művészi fényképészet forradalmáról. Az írás azért is érdekes, mert Pécsi ebben már az ellenkezőjét vallotta tíz évvel korábbi tanainak, vagyis követte a kor új stílus- irányzatát. "A fotografáló lencse visszajutott régi jogaiba. Jelszó: természetesség és tárgyilagosság. A fotografáló lencse látása egészen sajátságos és oly hű dokumentuma a természetnek, hogy bűn azt a mesterkéltség bűvészfogásaival meghamisítanunk." Mindezt már az 1930-as évek szellemében hirdette. Karinthy Frigyes Impresszionista fényképészet című írásában szintén az új tárgyiasság követőiről olvashatunk. Szellemes ötletei máig aktuálisak: "Tessék lefotografálni ama szebb időknek előrevetett árnyékából, ha csak egy picurkát is, amikről lelkes honatyáink beszélnek. A követ, ami leesik majd szívünkről, ha a jóslat valóra válik. Politikust, ha fotografálsz, ne az egészet és az arcát mindig, ez már unalmas. Fotografáld le a derekát, amit beadott". Kassák Lajos egy másik stílusirányzat követőit népszerűsítette, a szociófotósokat. A Mi életünkből című album bevezetője Kassák szellemiségét tükrözi: "A szocialista fotós nem mond le a társadalmi harc folytatásáról akkor, amikor ideje nagy részét fényképezéssel tölti el, hanem specializálja magát erre a területre, ahol a legjobban hasznosítani tudja erőit a közös cél érdekében... A modern fényképész már nem alárendelt kiszolgálója, hanem szakismeretekkel és alakító készséggel rendelkező alkalmazója a gépnek." Márai Sándor 1936-ban így jellemzi a gyorsfényképészt: "nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendőt, korpás hajat, lengő fürtöket. A mozdulatok, amelyekkel birtokába veszi és megrögzíti a világot, fellengzősek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek, s kéri, pillantson mereven a gépbe - se följebb, se lejjebb - s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség kínjában mosolyog. A lelket, mely a kósza és múlandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jólsikerült gyorsfénykép - s melyik nem az? - látlelet". Bálint György a fényképezés feltalálásának századik évfordulóján kérdezte: "mit is köszönhetünk tulajdonképpen a fotográfiának?" íme válasza: "Általában azért becsülik sokra, mert megörökít. Mindent megörökít, amit csak akarunk... Egy-egy nevezetesebb eseménnyel képrádió száguldja körül a földet, hogy megtörténte után néhány órával már mindenki láthassa, fillérekért". Ez az irodalmi füzér távolról sem teljes, a sort folytatni lehetne többek között Illyés Gyula, Kellér Andor, Gyurko- vics Tibor, Weöres Sándor, Falu Tamás, Németh László, Garai Gábor, Illés Endre, Déry Tibor és mások alkotásaival. Ám a fenti példák alapján is megállapítható, hogy a fotográfia történetét érdemes szépirodalmi műveken is végigkövetni. GYŐRI LAJOS 34 Kerny István: Mosónők, 1917
