Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
ót, s társnői is követik a példáját csak azért, hogy a nekik kedves csallóköziek közelében maradhassanak az idők végezetéig. A Komárom környékét megszálló „kumai magyar" leventék „avari tündéreket" visznek sátrukba — ez a mese a csodaszarvas regéjének egy változata is lehet. A legkisebb molnárfiú levágja Tündér Ilona aranyhaját, s a varázserejétől megfosztott királynő a daliás legény hitvese lesz. A nép lelkében örökéletűek ezek a tündérek, hiszen színarany búzájuk színarany lisztjét hintették szét a Duna fövenyén, hogy így segítsenek a csallóközieken. Csodálatos és ősinek tűnő verstöredéket hallottam a nemrégiben elhunyt Töltéssy Mihálytól, az egykori csallóközaranyosi vízimolnártól a tündérek arany és ezüst gabonájáról, a színarany és a színezüst malomkőről: „Színarany szekéren, / napküllűs szekéren / hordják a színarany kévéket.. . / Színezüst szekéren, / holdküllűs szekéren / hordják a színezüst kévéket. . . / Napkorong - egy arany malomkő, / őrli a színarany búzákat... / Holdkorong - egy ezüst malomkő, / őrli a színezüst búzákat.” Több aranyról szóló rege főhőse a hol a jó, hol pedig a gonosz képében megjelenő zöld emberke. Egyes változatok szerint az aranymosás tudományát is tőle lesték el a csallóköziek. Míg Tündér Ilona alakja a történelmi Magyarország két helyén „őshonos", Csallóközben és Erdély aranyvidékén, Göncöl táltos csak csallóközi „illetőségű”. Több regében együtt szerepel a tündérekkel. A két, tatárok elrabolta malomkőért egy arany- és egy ezüstszitát ad a fiatal molnárnak, aki aztán az aranyszitával aranyport, az ezüsttel pedig ezüstport szitál a nap, illetve a hold fényéből a part fövenyére, hogy ezzel felsegítse a háborúskodással koldusbotra juttatott csallóközi lakosságot. Némelyik rege főhősei aranyászok, például egy ácsi leány és egy aranyosi legény. Három aranyász aranyozza és ezüstözi újra a napot és a holdat, amikor a tatárjárás után azok bekormozódtak az égő falvak, városok füstjétől. A regekör évszázadokon át egyre bővült, gazdagodott és csiszolódott is, mint a dunai kavics vagy a dunai aranyszemcse. Újabb és újabb változatok születtek a nép ajkán. De megihlette ez az arany Tompa Mihályt, Áp- rily Lajost, Csepeli Szabó Bélát és a fiatal somogyi költőt, Böhm Andrást is. Hitte vajon a csallóközi ember, hogy az arany a tündérek hajából, köntöséből, sarujából kerül a Duna fövenyébe? Hitte, amennyire hinni kell, amennyire hinni lehet az életét megszépítő, a lelkét nemesítő mesék igazában, de a valóság szilárd talaja azért sohasem csúszott ki keményen megvetett lába alól. Ezek a regék nem az ott élő nép tudatlanságának, hiszékenységének, hanem művészi értéket teremtő képzeletének, a valóságot a mesével csodálatos egységbe ötvöző alkotóerejének ékes bizonyságai. E mesék ősszülője a valóságlátás egy formája, a fejlett művészi érzék, a szépség iránti vágy volt. A józan ész és sok-sok tapaszaiét viszont százszor vagy ezerszer újjászülte, tovább csiszolta ezeket a regéket, míg kiforrtak magukból minden értéktelen lomot, mint a beolvasztott sárarany, de új elemekkel, változatokkal is gazdagodtak. A csallóközi, szigetközi vizekből, ingoványokból gazdagon termő földet teremtő emberben jól megfért egymás mellett az élet minden vaskos realitása és a valóságot megszépítő mese. Tudta jól, mikor és miért épít gátakat, töltéseket szinte emberfeletti munkával már századokkal a folyamszabályozás előtt, de ha kellett, önmaga rombolta szét ezeket, hogy a víz járhatatlanná tegye faluja, tanyája környékét, és megvédje a rabló ellenségtől csakúgy, mint a honi, de nem kevésbé kíméletlen adószedőtől. Viszont, hogy életét szebbé, elviselhetőbbé és tartalmasabbá tegye, szájról szájra adta tovább a meséket, regéket, népdalokat az aranyász- és pásztortüzek mellett, kukorica- és tollfosztás, az öregháló javítgatása vagy éppen az arany szérelése, tisztítása közben. N. LÁSZLÓ ENDRE 42 A Közép-Amerika keleti részén fekvő, Magyarországénál nem sokkal nagyobb területű szigetország, Kuba partjaihoz Kolumbusz 1492-ben érkezett. A spanyolok már 1511-től kezdve megvetették itt lábukat, s közel négyszáz éven át mondhatták gyarmatként magukénak az országot. A betelepült spanyolok azonban uralmuk minden káros velejárója mellett magukkal hozták s az országra örökül hagyták anyanyelvűket és kultúrájuk sok vívmányát is. A spanyol Diego de Velázquez nevéhez fűződik a később fővárossá és az ország legfontosabb kikötőjévé lett Havanna megalapítása is 1519-ben. A havannai Nemzeti Könyvtárban őrzött litográfiák szemléletesen példázzák a gyarmatosítók építészetének meghonosodását, de arról nem árulkodnak, hogy a képek keletkezése idején uralmuk már egyre jobban megingott a XIX. század folyamán sorra fellángoló, a rabszolgaság eltörléséért és a függetlenség kivívásáért küzdő felkelések nyomán.
