Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 2. szám
// MST KOHALtn „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom” — idézi Arany János balladájának kezdősora a Drégelyvárban lezajlott „ádáz tusa" utolsó, negyedik napját, 1552. július 10-ét. A várfalak egykor tíz-tizenöt méternyire magaslottak a Csóványos északkeleti ormán, a törökök által rommá lőtt vár maradványai azonban felhőtlen időben is csak közvetlen közelből láthatók. Az omladozó, részben szétporladt fal maradványok mélyen a talajba süllyedtek, egyre kevésbé látható nyomokban őrzik a szomorúan dicsőséges csata emlékét, melyet Arany Jánoson kívül Kölcsey Ferenc, Cuczor Gergely, Erdélyi János is megénekelt. Márton pap valaha még Nagyoroszi felől juthatott fel, de napjainkban már csak jókora kerülővel, a Csóványos északkeleti lejtőjén, nehéz terepen felfelé haladva közelíthető meg. A drégelyi várat a Flont-Pázmány nemzetség tagjai építették 1274 és 1285 között, s néhány évtizedig a leszármazottak váltakozva birtokolták. A XIV. század elején a hírhedt oligarcha, Csák Máté foglalta el; halála után a vár királyi birtokká lett, előbb Károly Róbert és I. Lajos, majd részben Zsigmond uralkodása idején. Eközben a várkapitányi tisztet Oros Miklós honti ispán, utána fiai, István és Miklós töltik be. 1388-ban átmenetileg egy morva őrgróf foglalja el a várat, de Zsigmond király hamarosan visszaszerzi, és 1390-ben a Somogy megyei patai uradalomért cserébe örök adományként a Rátót nemzetségbeli Tari családnak adja. Ezt az „örök" adományt Zsigmond, két falu: Jobbágyi és Püspöki ellenében harminc év múlva visszacseréli. A várnagyokat közel egy évtizeden át a király nevében Csapi László és István jelöli ki. A vár 1435 és 1437 között a visegrádi várnagy igazgatása alatt áll, majd az 1438-ban trónra került Habsburg Albert az esztergomi érsekségnek adományozza. így nevezi ki azután Pálffy György érsek több mint száz év múlva, 1545-ben Szondi Györgyöt Drégelyvár kapitányává. Több, mint negyed századdal a mohácsi csata után, az ország nagy részét akkor már megszállva tartó törökök egy közel tízezer főnyi, négy ágyúval és hat tarackkal felszerelt serege, az akkor Hont megyéhez tartozott Csóványos alján elterü- lő_ medencében ütött tanyát. Ali budai basa vezérletével a Szondi és mintegy száz főnyi csapata által védett Drégelyvár ostromára készültek. Ali értesült arról, hogy a főhadiszállásául szolgált Nagyoroszi papját, Mártont baráti szálak fűzik a várkapitányhoz, s erőfölénye tudatában azzal az üzenettel küldte a papot Szondihoz, hogy a vár ellenállás nélküli átadása esetén szabad elvonulást biztosít Szondi és maroknyi serege számára. Szondi, amint azt Arany hiteles dokumentumok és a kortárs dalnok, Tinódi Lantos Sebestyén nyomán megírta, elutasította a basa nagylelkű ajánlatát, vállalta a kilátástalan ellenállást és a hősi önfeláldozást. Csupán két kedvelt apródja, Libárdi és Sebestyén számára kért a basától kíméletes elbánást. Ezután, készülve a várható támadásra, „a vár piacára”, azaz az egykori belső várudvarra hordatott és ott elpusztíthatott minden a palotában és a várban található értéket, nehogy az a vár elestével a törökök zsákmányává legyen. A környék megszállott falvainak lányait és fiatal asszonyait a török katonaságnak az ostromot követően várható zaklatásai is fenyegették. Hőke Lajos történész feljegyzése alapján hitelesnek vélhető szájhagyomány szerint Szondinak gondja volt rá, hogy megóvja a nőket a török katonáktól: a várudvaron összegyűlt lányokat és asszonyokat a külső várból északkeleti irányban vezető alagú- ton át menekítette el a völgy egy máig is Leányároknak nevezett mélyedésébe. Egy másik, szintén a valóságon alapuló legenda szerint Nagyoroszi vargája az áruló dicstelen szerepére vállalkozott: megmutatta Ali basa alvezérének azt a várhoz vezető, kevéssé ismert utat, amelyen a török gyalogság, a délkeletről indítandó ágyútűz közepette, a várat délnyugat felöl közelíthette meg. Ali jutalmul annyi aranyat ígért a vargának, amennyi annak a bőrébe belefér. Ali basa, az áruló iránti megvetését fejezve ki, szó szerint megtartotta ígéretét: a jutalomért jelentkező vargát megölette, bőrét arannyal tömette ki, és a holttestet az akkor még bővizű, azóta kiapadt Varga-tó nevű közeli árokba dobatta. Az 1552. július 6-án heves ágyútűzzel indított ostrom, Szondi György és katonái hősies ellenállása mellett sem tarthatott soká. Drégelyvár július 9-én elesett, a várkapitány és vitéz katonái (a szótartó Ali által pártfogásba vett két apród kivételével) hősi halált haltak. Török szokás szerint Szondi tetemét Ali ugyan lefejeztette, de a hős ellenfél iránti megbecsülését kifejezve, zászlós topjával megjelölt sírhalmot emeltetett a vár udvarán. Az ostrom folyamán rommá lőtt erődítményt a törökök nem építették újjá, csupán egy úgynevezett palánkvár épült később, a vár délkeleti lejtőjén. Innen ered a romokhoz legközelebb fekvő község, Drégelypalánk mai neve. 1602-ben Zólyom vármegye tett eredménytelen kísérletet a vár megszerzésére, majd 1606-ban Tiefenbach Kristóf kassai várkapitány és Pálffy 13 Báthory Miklós váci püspök sárkányos címere, 1483 Oswald von Wolkenstein a sárkány-jelvénnyel
