Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
Jászai Mari mint Éva az együttes közös művészi munkájára helyezi a hangsúlyt. A francia klasszikus színház volt a példaképe, amelynek beszédkultúráját igyekezett hazai viszonyokra érvényesíteni, és a Laube-féle bécsi Burgtheater műsorpolitikája a klasszikusok tiszteletével. Hatott rá a meiningeni herceg együttesének budapesti több vendégelőadása, ahol a legkorszerűbb és rendkívül látványos (néha a drámai mű ellen ható) színpadi produkciók nyűgözték le a szakmabeli kortársakat is. A kor európai színházkultúráját sokan ismerték már Magyarországon, de csak Paulay sajátos színházvezetői, társulatnevelői, rendezői, tehát elméleti és gyakorlati készsége, tehetsége, sőt zsenialitása tudta következetesen megvalósítani a kitűzött célokat. Akkor is, később is szemére vetették, hogy a francia társalgási, később „társadalmi" dráma túlsúlyba került a Nemzeti műsorában. Ezek a darabok azonban — a korszak legmagasabb drámatechnikai szintjén készült színpadi művek — nem csak telt házakat jelentettek, nem csak a divatos párizsi színházakkal való lépéstartást biztosították, de a művészi össz- játék magasiskoláját is kialakították. Az együttes lendületes, jó ritmusú, összehangolt játéka legalább olyan vonzereje volt ekkor a Nemzetinek, mirţt a kor által sokszor frivolnak minősített darébok bemutatása. Emellett Paulay óriási művészi kockázatokat vállaló kísérleteket is végrehajtott. Az még csak tapogatódzás, a múltnak járó „tiszteletkor" volt, hogy a Vörös- marty-évforduló alkalmából először színre vitt Csongor és Tündét követő három évben „régi magyar ciklusokat" tűzött műsorára, fáradhatatlanul keresve, mi az, ami a gyér drámairodalmi múltból hasznosítható. De ezek a bemutatók, a dramaturgiai átigazításokkal együtt, csak ujjgyakorlatok voltak a nagy vállalkozás előtt. 1883. szeptember 21-én, igazgatása ötödik évében Paulay Ede — nem csekély ellenállást, az intendánsét is legyőzve — színpadra vitte Az ember tragédiáját. Most, amikor messze túl vagyunk a mű ezredik előadásán a Nemzeti Színházban, úgy vélnénk, kézenfekvő dolog volt eljátszani egy dialógusformába öntött, súlyos filozófiai mondanivalókban gazdag drámai költeményt, de valójában nem így volt. Túléli-e az irodalmi érték a soha nem volt látványok figyelemvonzó-figyelem- elterelő hatását? Sikerül-e eljutni a színpadon is a mű lényegéig? Vannak, akik máig is vitatják még a lehetőségét is. De vitathatnák-e, ha színháztörténetünk legnagyobb rendezői nem gyűr- kőznének neki évtizedről évtizedre, hogy a saját koruk számára vigyék végbe azt a hősi művészi tettet, amelyre Paulay adta a példát? Talán még ennél is nehezebb helyzetben volt igazgatói működése során, amikor kortársai által írt „eredeti” magyar darabokat mutatott be. Ma már tudjuk, hogy Csiky Gergelyen kívül, akinek egy korai kísérletét leszámítva minden darabját ő mutatta be, ezekben az évtizedekben nem volt más nagyformátumú hazai drámaíró. Azokat az írókat, akik Csikynél merészebben szólaltatták volna meg a kor problémáit, vagy nem vonzotta a színpad, vagy eszmei ellenállásba ütközött drámaiírói tevékenységük. Csiky mellett maradt végül az életmű vége felé felfedezett Herczeg Ferenc első darabja, A dolovai nábob lánya, s szinte Paulay utolsó napjaiban A három testőr. A régi barát, Jókai is szállított sikeres regényadaptációkat (jónéhány közülük ma is él színpadainkon), az igazi drámaírói-színházi élmény azonban e nemzedék számára az első, a realizmus felé közelítő Csiky-vígjáték, A proletárok (Ingyen- élők) volt. Közben Paulay múlhatatlan szorgalomMárkus Emília mint Éva mai fordított drámákat, írta ma is érdekes tanulmányait a XIX. századi magyar drámáról, a magyar színészet történetéről, sorozatban rendezte a Nemzeti bemutatóit, és szünet nélkül vett részt a színházművészeti közélet megannyi területén a kínálkozó vagy ráháruló munkában. Közben, éppen a magyar dráma iránt tanúsított megkülönböztető figyelme értékeléseként a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta. 1893 decemberétől már nem tudott rendszeresen részt venni a próbákon. A következő év elején gyógyulni ment Abbáziába, de hazaérkezése után nem sokkal meghalt. Kiderült, hogy nehéz anyagi helyzetben hagyta özvegyét és két gyermekét. Talán erre akarta felhívni a figyelmet utolsó sóhajával: „De hiszen nekem érdemeim vannak! Ne engedjétek éhezni a családomat!" Művésztársai, barátai, neveltjei gyűjtést indítottak, és az akkor már működő új Operaházban előadták Az ember tragédiáját az árvák támogatására. Síremlékét a Kerepesi úti temetőben 1897-ben avatták fel. 1925-ben pedig a Nemzeti Színház kérésére (akkor Hevesi Sándor a kései utód) a főváros VI. kerületében utcát neveztek el róla. SZÉKELY GYÖRGY
