Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
HCl IVSmRIK Az önkényuralom idején az osztrák birodalom egész területéről toborzott és Magyarországon letelepített hivatalnokseregröl, a beamterekről az egyes katonai kerületek állomásparancsnokai — a polgári lakossághoz hasonlóan — rendkívül lesújtó véleménnyel voltak: ellenszenves, harácsoló és a központi hatalom erejéből reájuk eső hatáskörrel visszaélő figuráknak írták le őket jelentéseikben. Haynau táborszernagynak, a megszálló hadsereg főparancsnokának jelentései szerint a korszak annyira kívánt megnyugvását, a nyugodt polgári élet kialakulását elsősorban ezek a beamterek akadályozzák meg. Legtöbbjük hiányos képzettségű és műveltségű, a nép nyelvét nem ismerték. Elsőrendű feladatuk a tisztogatás, a forradalom és a szabadságharc által „kompromittáltak" összefogdosása: a központi hatalom bosszúszomjának kielégítése volt, hogy „minél előbb helyreálljon a nyugodt polgári élet.” Másik törekvésük, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eszközöket, módszereket nem válogatva, megszedjék magukat. A független magyar kormány a parasztságot mértéktelenül terhelő előfogatok adását 1849 májusában eltörölte. De a beamterek ezzel mit sem törődve, még a forradalmi események előtti állapothoz képest is fokozottabb mértékben kihasználták ezt. A katonai állomásparancsnokok jelentették, hogy a legtöbb helyen 12—20 lónak kell készenlétben állni előfogat céljára, s ezt még a mezei munkák dandárjában is megkövetelték. Ez a készenlét a hivatalnoki teendők céljára tartatott fenn, ám legtöbbször privát útjaikat intézték el ily módon. S ezért semmit vagy nagyon csekély díjat fizettek. A felsőbb szervektől érkező rendeleteket általában nem hirdették ki, ha az nem állt érdekükben. Különösen a járási biztosok (a főszolgabírák utódai) s a jegyzők ellen sokasodtak a panaszok. A megyefőnökök (az alispán utódai) kötelessége lett volna ezeket ellenőrizni. Annál is inkább, mert felsőbb helyeken is tudomást szereztek arról, hogy a járási biztosok — politikai elfogultságból, s főleg a magyarság elleni gyűlöletből — durván bánnak a néppel. Attems miniszteri biztos, a pozsonyi helytartóság polgári vezetője, a hatásköre alá tartozó északi vármegyék hivatalnokairól különösen éles bírálatot mond: „E hivatalnokokban nincs meg a megkívánt külső és belső műveltség, csak kevés a tiszteletre méltó egyén közöttük.” Hibáztatja a kerületi főbiztosokat (a főispánok utódai), hogy nem tudnak elég tekintélyt szerezni maguknak alárendeltjeik előtt, akik visszafeleselnek s nem engedelmeskednek nekik. A szükséges érintkezési formákat nem tartják be feljebbvalóikkal szemben. Hiányzik a főnök és alárendeltek közötti kölcsönös bizalom és megbecsülés. Az első, úgynevezett „ideiglenes katonai”, majd polgári abszolutizmus után még akadt egy-két magyar ember is, aki — nem lévén Kossuth híve — beállt beamternek abban a hitben, hogy egy-két évi katonai önkény után polgári élet következik majd. De 1854-ben az új igazságügyi és politikai hatóságok végleges rendelkezésével állandó, tartósnak látszó önkényuralom kezdődött, amelyet a Definitum korának is neveztek. Ekkor kezdődik az általános adminisztráció átszervezése. A hivatalt vállaló magyarok nagy része nem szolgált tovább, és a kormány most még több idegen hivatalnokra szorult. Új kinevezések, áthelyezések, elbocsátások, lemondások váltották egymást. Sor került a felvidéki vármegyékben alkalmazott pánszláv érzelmű hivatalnoksereg elbocsátására, a volt Húrban— Stur-féle magyarellenes szlovák felkelők tisztjeinek ny változás állt be a hivatalok szervezetében is. Észrevqtti ember nem kedveli a sok első, második, harmadik járási „Commissar"-t megfelelő titulusával emlegetni gabíró elnevezéshez, bár a ,,cs. kir." jelző feltűnteti észrevették, hogy a magyarok változatlanul barátság birodalmi miniszter úr közegeivel és hivatalnokaival úgy gondolták, képviselőik népszerűségét fokozhatjál egyenruhába bújva képviselik a cs. kir. őfelségét é miniszterét. igdíjazására. 1854-től ék, hogy a magyar >sztályú központi és visszatértek a szol- é sével. Miután azt is alanok Bach Sándor í remben, az udvarnál ha azok magyaros annak mindenható be ü A hivatalnokoknak külön egyenruhát rendszeresítettek gálatra az úgynevezett „Campagne", ünnepélyes alkaln a ruhát. Külön egyenruhájuk volt az Ausztriában vagy a létén szolgáló és külön, magyaros viseletűk a Mag hivatalnokoknak. Sötétzöld, térden felül érő kabát ug sei, derékban testhez álló szabással. Álló gallérja bárs nek színe a szolgálati beosztás szerint változott. A tozó hivatalnokoké ,,pompadur"-színű (lilás-bordó), az lyakék, a pénzügyieké zöld, a közoktatásügyieké búz#/i delemügyieké narancssárga, a földművelésügyieké osztrák kabáton két sorban nyolc-nyolc aranyozott g kétfejű sassal. A magyar atillán a gombok helyett nyo|c három hüvelyk hosszú zsinór, amelyek középen gomb természetesen szintén ott díszlett a kétfejű sas. Az a mír vagy selyem mellény, alacsony álló gallérral, sár' a nadrág szürke. A magyar gála egyenruhánál zöld esi vagy az alsóbb rangúaknái fekete selyemsújtással. Ki arany zsinórszegéllyel és sarkantyúval. A föveg rendes nél öt hüvelyk magas, sötétzöld színű tiszti sapka. Ü az osztrákok a háromszögletű kalapot, a magyarorszá velyk magas, asztrakán szőrmés, felfelé hegyesedő föv melyről felül oldalt bársony nyelv lógott, az illető orsz i színével egyezően. Elöl alacsony rozetta „F J császári koronával, emögött kakastoll. Az osztrákok országiak görbe kardot viseltek. Hűvös időben az ősz galléros, sötétzöld posztó „csurapét” hordtak, a mag vagy fekete bársony gallérral, zsinórzattal, fekete m öltözetről ragadt a százharminc év előtti cs. kir. be Bach-huszár elnevezés. Ük- és dédapáink nem is 1852. május 6-án adta ki a kormányzó Albrecht főherc ruha viselésére vonatkozó rendeletet. A rendőrség után is a korábbi formaruhát viselte. Másféle nemzdt Hiszen a túlbuzgó rendőr még az egyszerű pörge kalai lője fejéről, mert tüntetésnek vette, „Kossuth-kalap"-i néhány beamter drágának tartotta a neki szokatlan s húzódozott beszerzésétől. Az 1853. évi rendelet azoi s egyelőre megelégedett a Campagne egyenruha tartott, mire a hivatalnokok zöme beszerezte az előírt ruhát azonban nem lehetett mindenkire rákényszeri F îdig c mb, A mindennapi szóikra a „gála” egyen- lirodalom többi terü- 'arországon működő ) anolyan színű bélés- >nyból készült, mely- jgyminiszter alá tarigazságügyieké ibo- irágkék, a kereske- sötétbarna. Az rajta a császári rávarrott, két vagy lódtak; a gombokon illa alatt fekete kas- a, lapos gombokkal, zihanadrág, rajta arany (rdován csizma, felül hivatali ténykedés- nfiepélyes alkalommal iák az öt és fél hüget tették a fejükre, g színében, a gallér I, kétfejű sassal, a egyenes, a magyar- :tr íkok fekete bársony- y< rországiak asztrakán ntekötővel. Erről az imterekre a gúnyos ík őket másképpen, eg a magyar egyen- a pénzügyőrség ez- i viselet tilos volt. ot is lepofozta vise- nevezvén azt. Jó- lagyar gálaviseletet engedékeny volt, b< szerzésével. Évekig jhát. A magyar gáláén!. Sokan érezték, n äk 36
