Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 2. szám
régi gazdái gyülekezésének lennénk szemtanúi. Mint Magyarországon mindenhol, ahol a Duna menti barokk és a délszlávok és görögök szállította balkáni motívumkincs keveredésének vagyunk tanúi, úgy itt is azt tapasztaljuk, hogy a két távolinak tűnő kultúrkör ízlésvilágának sajátos elegye dekorativ, egymással jól megfér és szerencsésen harmonizál. A falakat borító poli- krómia a legutóbbi időkig rejtve volt az épület közeli ismerői elől is. A több tucat mész- és festékréteg szerencsésen megőrizte a falfestményeket, ennek ellenére konzerválásuk és restaurálásuk mintegy két esztendei sziszifuszi munkát adott a Seres László vezette kiváló restaurátorgárdának. Az Országos Műemléki Felügyelőség tervezője dr. Komjáthy Attiláné nemcsak a ház korhű rekonstruálását végezte el, hanem olyan rejtett lehetőségeket is felfedezett, melyek megvalósítása eredményeképpen az épület muzeológiai hasznosíthatósága nagy mértékben megnövekedett. Szellemes technikai megoldással kiváltották az eredeti fedélszéket, és így a héjazat alatt egy nagy légterű, összefüggő padlásteret nyertek. A padlás igazi látványossága a hatalmas, több elhúzásból összehozott központi kémény, amely a helyreállítás után a tér középpontjában teljes szoborszeré szépségében jelenik meg. A kémény zegzugai között vezet a látogató számára kialakított kiemelt járószint, melynek két oldalán helyezkednek majd el a kiállított tárgyak. Az épület alatt a hegyaljai hagyományoknak megfelelően kiterjedt pincerendszer húzódik, amely a jövőben a tokaji pincemúzeumnak ad helyet. Az épület a lakóház-funkción túl feltehetően közösségi rendeltetésű is volt. Mivel a tokaji görög kompániának nem volt külön székháza, a jelek arra mutatnak, hogy a kereskedőtársaság hivatalos ügyeit a különlegesen felékesített homlokzati nagyteremben intézte. Erre utal továbbá az is, hogy a ház első tulajdonosai, a Karácsony család a kompánia legmódosabb tagjai közé tartoztak, és jelentős befolyásuk volt egész Észak- Magyarország gazdasági életére. Az ó telekbir- tokosságuk idején nyerte el a ház a mai formáját. 1690—1830 között lakták az épületet, és a helyreállított állapot minden bizonnyal az ó igényüket és ízlésüket tükrözi. A ház helyi elnevezésének kettőssége (Karácsony vagy Szaszarát ház) abból adódik, hogy utolsó birtokosai szintén a régi kompánia tagok leszármazottai, az egykor módos Sza- szarátok voltak. A házat építő Karácsony család után Csepy Dániel császári ezredes volt a ház tulajdonosa, aki az 1848—49-es szabadságharcban való részvétele miatt sok üldöztetést viselt el. A sors iróniája, hogy a szabadságharcért karrierjét feláldozó ezredesnek saját házában kellett vendégül látnia a magyar szabadságharc vérbefojtó- ját, Haynaut, aki egyébként Csepy Dániel parancsnoksága alatt kezdte el katonai pályafutását. Az épületben tervezett állandó kiállítás mindazt bemutatja majd. ami Hegyalját ismertté és nagy- gyá tette. A fontos kereskedelmi és hadi útvonalak találkozásánál álló tokaji vár fontos szerepet töltött be a magyar történelem sorsfordulóiban, így a Mohács utáni pártküzdelmekben, az erdélyi fejedelemség életében, mint végvár, és utoljára a Rákóczi-szabadságharcban, mint a kuruc vidék egyik legfontosabb stratégiai pontja. Az erődítmény melletti város nyomtalanul eltűnt középkorára utaló hatalmi jelképeivel, kiváltságleveleivel, töredékeiben fennmaradt művészeti emlékeivel érzékelteti, hogy a Hegyaljának, régi szó- használattal élve, valóban Tokaj a címere. Látható lesz a szőlészethez, borászathoz kötődő kereskedelmi, ipari tevékenység emlékanyaga, ezek sorából is kiemelkednek az egykori Orosz Borvásárló Bizottság, a céhes élet, a görög és a zsidó kereskedők relikviái. Ezt szerencsésen egészíti ki Béres Béla nyugalmazott tokaji esperes-plébános nagy értékű magángyűjteménye. Béres Béla 1981-ben ajánlotta fel kedves „városa” múzeumának több évtizeden át nagy szakértelemmel gyűjtött kollekcióját, amely két nagy részre tagolódik. Változatos tárgyegyüttes reprezentálja az északmagyarországi provinciális barokk egyházmúvé- szetet (festmények, korpusz-gyűjtemény, iparművészeti anyag). A mintegy másfél száz darabot számláló értékes ikongyűjtemény és a hozzá kapcsolódó iparművészeti jellegű liturgikus tárgyegyüttesek átfogó képet adnak a sokrétű hazai metabizánci emlékanyagról. A bemutatásra váró gyűjtemény anyagából említésre méltó néhány igen érzékenyen faragott barokk faszobor, nagy türelemmel készített apácamunka és az ikongyúj- teménynek az úgynevezett ráckevei körből származó darabjai. Mindezeket gazdagítja az a hatalmas könyvanyag, melyben a német ősnyomtatványoktól kezdve a nagyszombati nyomda híres termékein keresztül a gyönyörű fametszetekkel ékesített orosz és ukrán liturgikus könyvek sora található. Ugyancsak e gyűjtemény tárgyaival tudjuk gazdagítani azt az enteriőrt, melyben a tokaji kompánia tanácskozó termének XVIII, század végi állapotát fogjuk rekonstruálni. Természetesen Tokaj új múzeumában a Hegyalja szóló- és borkultúrájának elsőbbségét hangsúlyozva a táj megközelítően teljes történeti arculatát kell bemutatni. Erre kiválóan alkalmas a már említett gyönyörű padlástér, ahol a különböző korszakok keresztmetszetét nyújtó történeti-néprajzi kiállítás kap helyet. Ez a kiállítási egység érinti majd a mezőgazdaság, a tiszai kereskedelem és áruszállítás, valamint a borászathoz kötödö kisipar témakörét. A tokaji múzeum megnyitását ez év végére tervezi a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei múzeumigazgatóság. KÁRPÁTI LÁSZLÓ —VERES LÁSZLÓ OBOA, Az egyszerű nyelvsípoktól viszonylag kis formai különbség választja el a kettős nyelvsípok családját. A megszólaltatás módja azonos a két hangszercsoportnál, csupán az utóbbinál két rezgő nádnyelv hozza rezgésbe a hangszer csövének légoszlopát. A család ma legismertebb tagja az oboa és a fagott. E hangszercsalád harcias ősöket vallhat magáénak. Az aulosz a görögök számtalan háborújának fontos szereplője. A csaták kötött koreográfia szerint játszódtak le, legalábbis amíg a görögök diktáltak. Az auleteszek, vagyis az auloszon játszók (síposok) stratégiailag fontos helyen álltak a csatamezőn, és előjátékot fújtak. Ezzel segítették a harcosok fizikai és szellemi összpontosítását. S amikor a „Castor ének" hangjai rikoltottak fel a sípokon, indult a támadás. Valóban rikoltottak. Az oboa lágy, lekerekített hangjait hallva nehéz elképzelni, hogy az elődök harsány, rikácsoló, érdes hangja hogyan borzolta a harcba indulók idegeit. Az ókorból (i. e. 584) egyetlen hangszeres zenei „lelet" maradt az utókórra, s ezt éppen auloszra komponálta szerzője. A görög és a római sípok egyaránt többféle változatban készültek. Használtak egy- és kétcsövű sípokat. A kétcsövű pedig két azonos hosszúságú és két különböző hosszúságú csőből álló változat formájában volt ismeretes. Minden változat többféle hangolásban készült. A görög frí- giai síp, lídiai síp, a római tibia mind egy-egy ismertebb forma elnevezése. A kora kereszténység időszakában az aulosz több változatát száműzték az európai zenéből. Ebben az időszakban az egyház és a befolyása alatt álló társadalmi rétegek számára a zene egyértelműen a vokális zenét jelentette. Minden hangszer külön-külön megvívott azért, hogy ismét a zenei figyelem előterébe kerülhessen. így volt ez az aulosz utódaival is, amelyek a Földközi-tenger menti országokból terjedtek el egész Európában. Ezek a pásztorsíp gyűjtőnéven számon tartott hangszerek azonban nem egyenes leszármazottai a görög-római elődöknek. Inkább az arab vidékeken közkedvelt oboafélék európaiasodott változatának tekinthetők. Érdekesen változott e hangszercsalád fúvásmódja az évszázadok folyamán. A mai oboák fúvókáját ajkai közé szorítja a játékos. Az arab származású középkori oboából pásztorsíppá alakult hangszerek fúvókáját teljesen szájba vette a sípos, és állandó erővel fújta. Csodálni való technikát alakítottak ki ehhez a korabeli virtuózok; a fújást még akkor sem szakították meg, amikor elfogyott a levegőkészletük, ugyanis az orrukon vettek 26
