Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
„Soha még drámai literatura nem virágzott színház nélkül; ellenben hol színi élet van: jeles s részint nagy s remek művek állottának elő.” Vörösmarty Mihály írta le ezt a máig érvényes igazságot 1837-ben. Ütravalónak szánta a Pesti Magyar Színház megnyitására, amely a nemzeti célokért összefogott közlelkesedés megvalósult jelképeként magasodott a régi Kerepesi úton, és amely 1840-től büszkén viselte a Nemzeti Színház nevet. A célkitűzés megvalósításához elsősorban meghatározó színészegyéniségek kellettek. A vándorszínészet küldte is legjobbjait: Szentpétery Zsigmondot, Megyeri Károlyt, a fiatalabbak- ból Lendvay Mártont és Egressy Gábort, a nők közül Lendvayné Hivatal Anikót, Laborfalvi Rózát. Névsoruk többszörös kiválasztódás eredménye. A vándorélet naponta változó körülményei, elkerülhetetlen emberi és művészi kompromisszumai között újra és újra vizsgáznia kellett a tehetségnek, a rátermettségnek, a hivatástudatnak. Lendvay Mártonról minden kortársa feljegyezte, milyen gazdag adottságokkal lépett a színi pályára. Szigligeti Edét idézzük: „Sokat adott a természet neki ahhoz, hogy kitűnő szerelmes és hős legyen. Adott fekete hajat és szemet, tojásdad arcot, csaknem atlétái termetet, s a tagokban teljesen összhangzó arányt. Arcát a gondolatok, érzelmek és szenvedélyek könnyen változó tükrévé szintén a természet tette, valamint az adta egész testébe s minden izmába a könnyűséget és hajlékonyságot is”. Voltak Lendvaynak hasonló adottságú elődei és pályatársai, akik eltűntek a vándorszínészet nehézségei közepette, mint az alkoholistává lett Kőszeghy Alajos, vagy megrekedtek az emberábrázolás alacsonyabb szintjén, mint a daliás termetű, orgonahangú Bartha János, az első Bánk bán. Lendvay igényesen készült szerepeire, kereste a megírt, olykor vázlatos figura egyénítésének lehetőségeit, hallgatott a tanácsokra és a kritikára. Rendelkezett azzal a többlettel, amely valóban a romantika szíLendvay a Szökött katonában nész-lovagjává emelte. Az út persze, amelyet a nagybányai sótiszt fia, az egykori városi írnok végigjárt, nem volt könnyű. Lendvayról szólva Szigligeti Ede fölelevenítette egy fiatalkori élményét az 1830-as évek elejéről, amikor Nagyváradon Pergő Celesz- tin vándortársulata játszott. A robusztus termetű direktor, egyike a korai magyar színészet ügybuzgó színfalhasogatóinak, a „síróéneklő” iskola művelőinek, meghívta együtteséhez a pályakezdő Lendvayt. A Hamletet és Schiller-hősöket is játszó igazgató így remélt közönségsikert, több bevételt. Ügy vélte, nem kell féltenie kedvenc szerepeit sem a tehetséges, ám gyakorlatlan pályatárstól. De rövid együtt játszásuk két színészi stílus, múlt és jelen játékszíni párbaja lett: „a közönség csakhamar észrevette, hogy Celesztin nagy szten- torával mindig prédikál, míg Lendvay természetesen törekszik beszélni. A teleszájú s üres pátoszú iskola itt is haláldöféseket kapott”. Az új iskola, a diadalmas színpadi romantika előretörésével kerültek Lendvay szerepkatalógusába Victor Hugo és az id. Alexandre Dumas hősei (a Ruy Blas címszerepe, a Hernani Don Sancheze, a Korona és vérpad Ethel- woodjaj, Shakespeare halhatatlan szerepei (Hamlet, III. Richárd, Othello, Romeo stb.j Schiller figurái (Moor Károly a Haramiákban, Ferdinand az Ármány és szerelemben) és az eredeti magyar drámairodalom alakjai, élükön Katona József Bánk bánjával. Az a „természetes szavalás”, amelyet a kor elméleti szakírói és kritikusai sürgettek a Nemzeti Színház tagjaitól, és amelyet Szigligeti is említett, a romantika stílusfogalmai szerint értendő. Természetesebb a síró-éneklő iskola egyhangú, a verssorok végén mindig szünetet tartó előadásmódjánál, hiszen követte a közölt gondolatok és érzelmek hullámzását, a versmondatok sorról sorra átkígyózó lendületét. A természetesség egykorú fogalmát Bajza József, a Pesti Magyar Színház első igazgatója fejtette ki a Kritikai Lapok hasábjain (1836). Lendvayról írta: „nem felejté el, hogy színpadon van, hol nem mezítelen valóságot, hanem az élet művészileg megnemesített képeit kell visszatükrözni.” A színész feladata tehát, hogy ezen a módon valósítsa meg a liberális színházpolitika nagy célját, a közönség erkölcsi és nemzeti nevelését, leghatékonyabban az eredeti magyar dráma és a klasszikusok segítségével. Lendvay Márton adottságai lehetővé tették, hogy a végletes ábrázolás Victor Hugót idéző romantikus esztétikájának ideális színésze'lehessen. Ezért érezhetjük jelképesnek Lendvay Márton a pillanatot, amikor 1837. augusztus 22-én ő mondta ki az első szót az új színház színpadán, a honfoglaló vezér jelmezében, Vörösmarty Mihály ünnepi prológusában, az Árpád ébredésében. „Igaz volt mindig s mégis ideál” — emlékezett rá Jókai Mór egy későbbi versében. Bánk bánként valóban „nagyúr” volt, a polgári nemzetállamot építő reformkori magyarság eszményített önarcképe. A szerepet először 1834- ben, Kolozsvárott játszotta a dráma második színrevitele alkalmával. Igazi sikert 1845 és 1848 között aratott vele, negyedszáz előadáson, és ő viselte a Barabás Miklós megörökítette jelmezt a forradalom napján, 1848. március 15-én is, azon a legendás, közönség követelte színházi estén. Nemes ifjú veronai lovagnak játszotta talán leghíresebb szerepét, Rómeót, aki a szerelem minden grádicsát vé22
