Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
Az ősember a bányászott termékeket felhasználta az élet csaknem minden területén. Ennek egyik bizonyítéka a Veszprém megyei Lovas község határában feltárt ősbánya, a bányászat legrégebbi (mintegy 40 ezer éves) ismert emléke. Itt élt őseink az óriás gímszarvas könyökcsontjából ötletesen kialakított vájóeszközökkel bányászott vörös festékbauxitot kultikus célokra használták. Nemcsak saját szükségleteikre, hanem cserére is termeltek, ezért a lovasi ősbánya a gazdaságtörténetnek is fontos lépcsője. A só már ősidők óta az emberiség legfontosabb fűszere. Jóllehet, a Kárpátmedencében már a kőkorban is ismerték és bányászták, de jelentősége igazán Dácia római provinciává válása (i. sz. 101) után nőtt meg. Fontosságát bizonyítja, hogy kereskedelmét és kivitelét már ekkor rendeletek szabályozták. A só bányászata többnyire egymástól független, biztosítás nélkül kihajtott, harangszerű aknában folyt. A fejtésmódot az Aknaszlatina környéki Királyvölgyben, 1817-ben előkerült leletek alapján ismerjük. A sót tömbökben fejtették, a réseléshez ősrégi, de nagyon szellemes eljárással az édesvíz oldó hatását használták föl. Az ókorban a bányászat egyre növekvő teljesítményekre volt képes. Ennek méreteit jól érzékelteti, hogy az Athén melletti laurioni bányákból az i. e. VI—I. századig 105 millió tonna ércet hoztak felszínre, melyből kétmillió tonna ólmot és 8500 tonna ezüstöt állítottak elő. A rómaiak által meghódított Hispánia bányászatának színvonalát jellemzi, hogy Mazarronban az aknák mélysége meghaladta a 300 métert, s volt olyan hispániai bányabérlő, aki negyvenezer rabszolgát foglalkoztatott. Traianus császár (98-117) a dáciai nemesfém és vasbányákat állami tulajdonba vette. Az államkincstár a bányák igazgatására a központi fekvésű Ampelum (Zalatna) székhellyel, műszaki és gazdasági szakemberekből álló irányítószervezetet hozott létre. A bányákat vállalkozóknak adták bérbe, akik részben a bányabirtok tartozékát képező rabszolgákkal, részben hosszabb- rövidebb időre szerződött szabad bányászokkal müveltették azokat. Ide telepítették a hires aranybányász pirustákat a mai Albánia területéről és az aranymosó barudistákat Dalmáciából. Noha a dáciai bányászatnak bőségesen maradtak fenn tárgyi, sőt Írásos emlékei is, sem a bányászok létszámára, sem a kitermelt érc mennyiségére nincsenek pontos adataink. Gazdasági megfontolások és a kitermelt kőzettömeg alapján a bányászok száma több tízezerre, a nyert arany pedig évi többszáz mázsára tehető. így kaphatta a provincia a Dacia aurea: arany Dácia nevet. A dáciai bányászat legbecsesebb emlékei azok a viasszal bevont fatáblák, melyekbe a hegyes végű stylus rótta a sorokat. Az egyikre a mai kollektiv szerződések előhírnöke, a bányabérlő és a bányászok közötti megállapodást tartalmazó munkabérleti szerződés került. A bányászok is tudatában lehettek a különleges szakképzettséget igénylő nehéz munkájuk jelentőségének, s az arany, a vas, a márvány és a só nagy kereslete megszabta speciális helyzetüket, de így vélhette a szervezkedésüket megengedő, talán támogató kormányzat is. Az igazgatóságtól független bányász segélyező egyesületek működtek Ampelumban és Alburnus majorban (Verespatak). Feladatuk a tagok segélyezése, temetkezések bonyolítása és társas összejövetelek szervezése volt. A mesterség jegyei korán megmutatkoztak az öltözködésben is. Kőrösbányán három kárpáti homokkőből faragott, bányász sírkő került elő, melyeket a köfaragásban jártas bányász készíthetett módosabb társai sírjára. Bár a szobrok csonkán maradtak ránk, a torzókon is látható, hogy a durva, bolyhos gyapjúszövetből készült ruha a vízcsepegés és a bányabeli légáramlás ellen védve a testhez simul, a gerincet szíjazat és bőrlap óvja, s az övbe bányászkalapácsot tűztek. Az évszázadok során a kor divatja a bányászviselet anyagát, szabását és színeit is befolyásolta, de az mégis megőrizte méltóságát és eredetiségét. A középkori magyar bányászviseletet számos műtárgyon megörökitették. A festmények leghiresebbike a rozsnyói székesegyház 1513-ban készült Szent Anna képe. Az L. A. monogrammal jelölt mester a festmény hátterébe a romantikusan tagolt rozsnyói bányahegyet helyezte, s benépesítette a korabeli bányászat létesítményeivel és szereplőivel, a lójárgánnyal egybeépített aknatoronytól a tárószáj mellett ebédet főző bányászasszonyig. A munkába igyekvő, az aknánál lovat hajtó, a bányában fejtő, vagy a táróban csillét toló bányászok szinte valamennyien a fehér zubbonyból, piros nadrágból, zöld süvegből, magasszárú csizmából és hosszú farbőrből álló színpompás magyar bányászünneplőt viselik. A bányász öltözékének legeredetibb, minden más mesterség viseletétől elütő darabja a farbőr, mely Magyarországról terjedt el szerte Európában. Első ismert viselője az az ékkel és kalapáccsal dolgozó térdelő vájár, aki Nagybánya városának 1347-ből származó nagypecsétjén látható. Egykor pusztán egészségvédő funkciója volt: a fölfázástól és a mechanikai sérüléstől óvta viselőjét. Később a bányászbecsület, a tisztesség és feddhetetlenség szimbóluma lett. A XV. századtól a szakmába fogadásnál, a bányásszá avatásnál is szerepet kapott a „farbőrugratás”, melyet Közép-Európában még ma is sokfelé gyakorolnak. „... egyetlenegy országos úr, sem nemes, sem lovag, sem szolgabíró, sem előkelő férfi, legyen egyházi, vagy világi, akik a mi birodalmunkhoz tartoznak, nem követhet el ellenük vétket, sem hatalmaskodást...” - mondja IV. Béla 1245-ben kelt német nyelvű selmeci jogkönyve, a világ egyik legkorábbi bányajoga, melynek kiváltságaival az uralkodó a bányák jövedelmét kívánta biztosítani. A kiváltságok látható jele volt, hogy noha a bányásznak nem kellett katonáskodnia, mégis fegyverviselési jog illette. Az egykor fontos önvédelmi eszköz a közbiztonság javulásával jelvénnyé szelídült. Századunkban már az Európa-szerte elterjedt „freibergi fekete” bányászviselethez társult, az ünnepi fölvonulások bányatiszti kardja, vagy a bányászok díszes botja és fokosa formájában. A bányászbárd (a bányász fejszéből és a harci bárdból kialakult ünnepi jelvény) a Szász Érchegységből származik. Kezdetben a bányászparádékon csak a vájárok viselhették, bal vállukon, de később a bányászmesterek, a bányakapitányok, sőt a bányászok ajándékaként, a szász választófejedelmek kezében is megjelent, marsallbot, hatalmi jelvény lett. A soproni Központi Bányászati Múzeum őrzi a világ talán legszebb bányászbárdját, melyet V. Ferdinánd király (1830-1848) ajándékozott 1839-ben Svaiczer Gábor bányamérnök, selmeci főkamaragrófnak, az általa tervezett körmöcbányai Ferdinánd altáró kihajtásának megkezdése alkalmából. A középkor folyamán a bányászat technikája alapvetően nem változott, noha közben a bányák egyre mélyebbek és kiterjedtebbek lettek, a gépek növekvő teljesítményeket értek el, és mind bonyolultabb, ötletesebb szerkezeteket állítottak elő. Néhány hazai eredetű berendezés Európa-szerte elterjedt, köztük még a XIX. században is használt „magyar csille", a lójárgánnyal működtetett „magyar gépely” és az ércelőkészítésnél alkalmazott „nyilas érczúzó”. A számos középkori bányaábrázolás mellett is figyelmet érdemel a Központi Bányászati Múzeum egyik új szerzeménye, egy díszes keretbe foglalt XVI. századi miniatűr. A naiv bájt sugárzó kép előterében bányászalak áll, kezében a „geológiai kutatás" legfontosabb eszközének tekintett varázsvesszővel. A korabeli hiedelem szerint a varázsvessző akkor a leghatásosabb, ha a napéjegyenlőség idején, nagypénteken vagy karácsonykor, napkelte előtt, lehetőleg meztelen férfi vágta le három metszéssel, különböző varázsigék és fohászok kíséretében. Talán a hozzá kapcsolódó sokféle babona az oka, hogy a múzeumokba került varázsvesszőt a tudomány századában csak fölényesen megmosolyogták, de tudományosan nem vizsgálták. Az adósságot az 1970-es években három szovjet fizikus törlesztette. Baltikumi és szibériai területeken végzett mérésekkel kimutatták az Eötvös-inga geofizikai és a varázsvessző biofizikai módszere közötti összefüggést. A miniatűr tetején levő „Non Omnium Ratio Constat” (Nem minden számitás válik be) felirat a bányászat ősi bizonytalanságának olyan korai, latin nyelvű megfogalmazása, melynek gondolata ma is tovább él a bányászhimnusz kezdő soraiban: „Szerencse fel Szerencse le ' Ilyen a bányász élete.” A világ bányászatának legnagyobb technikai újitásáról, a Selmecbánya melletti Szélaknán történt első bányabeli robbantásról így tudósit az eredetileg német nyelven írt jegyzőkönyv első néhány sora: „1627. február 8-án a Felső-Biber tárói üzem részesei és tisztviselői, valamint a selmeci császári bányabíróság kiküldöttjei leszálltak a Felső-Biber táróba, megnézni Weindl Gáspár robbantását és azt, hogy vájjon nem pusztulnak-e el a lövéstől az ácsolatok? A robbantás jól sikerült, semmi kár nem történt, és a keletkezett füst egy negyedóra alatt eloszlott...” A sikeres kísérlet egy ősi mesterség végét, és egy új, iparszerű bányászat kezdetét jelentette. ŐRSI ANDRÁS
