Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
A nagyhatalmak sztambuli követségei is igénybe vették nyelvtudását, török ismereteit. Egy bécsi lap állandó tudósítója lett. Anyagi körülményei megváltoztak. Konstantinápolyban töltött utolsó éveiben jól mentek dolgai: „Kényelemben, bőségben éltem, még hátaslovam is volt.” De továbbra is foglalkoztatta „a magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos . . . tisztázatlan eredete". „Az a reménységem, hogy Közép-Ázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, amely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól.” A sztambuli könyvtárak keleti török kéziratait tanulmányozta. A magyar történelem oszmán-török forrásait kutatta. 1858-ban Sztambulban jelent meg első tudományos munkája, a német-török zsebszótár. Neve ezen olvasható először magyaros, Vámbéry alakban. Négy évig élt török földön. A Magyar Tudományos Akadémia 1861-ben levelező taggá választotta. Ebben az esztendőben visszatért Pestre. S készült az újabb, nagyobb utakra. Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke Vámbérynek juttatta a maximális útisegély ösz- szeget, ezer forintot. Vámbéry az anyagi támogatását eldöntő akadémiai ülésen vázolta útjának tudományos célkitűzéseit: „...mi a szebb és regényesebb hangzású magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresünk. Mi ugyan szinte Közép-Ázsióba utazunk, de ott nemcsak az emberek jellemét, viselt ruháit vagy fegyvereit, hanem az élő szókat, a nyelveket hasonlítjuk; s ezt nem valami önkényes eljárás, hanem a nyelvhasonlítás felállította biztos, okszerű szabályai szerint.” 1862 márciusában több török hivatalos és félhivatalos ajánlással útra kelt. Irány: Perzsia. Akkor, a XIX. század hatvanas éveiben minden középázsiai utazást megnehezített, hogy e vidék politikai egysége, mely Timur idejében, a XIV. században még világhódító tervekre adott erőt, már régen a múlté. A XIX. században a területet három gyenge kezű politikai hatalom: a kokandi, buharai és khivai kánsóg ellenőrizte. Türkménia sivatagjainak gazdái pedig a nomád törzsek. A kánságok a külvilágtól hermetikus elzárkózással konzerválták uralmukat. Megbüntettek minden „betolakodót”, különösen az európait. Ez utóbbiakat orosz vagy angol kémnek tartották, s halállal büntették. A türkmén sivatagban, miután a foglyokért váltságdíjat nem remélhettek, a hatalmukba került embereket láncra fűzve hajtották Közép- Ázsia rabszolgapiacaira. Vámbéry a teheráni török követségen találkozott Mekkából Közép-Ázsiába hazatérő zarándokokkal: „...ezen emberek egészen vad, szinte ijesztő külsővel bírtak, mégsem állhattam ellent azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? Ök. . . Resid effendi dervisnek tartanak.” Az elképzelést meg is valósította. Társai előtt gondosan titkolta kilétét, útjának céljait. Csak annyit tudtak róla, hogy szent életű, Khíva, Buhara és Szamarkand sírjait akarja felkeresni. Rongyos dervisnek öltözik, külsejében is útitársaihoz hasonló, „akik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzított csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz”. 1863. március 28-án indult Vámbéry Teheránból közép-ázsiai útjára. Erzeumon s Tebri- zen ót Kházendrán tartományba érkezett, majd a Kaspi-tengeren átkelve az Oxus egyik ága menti Khívába. Innen 1863 júliusában tovább Buharába. Közben hajszál híján felfedték kilétét, ami halálát jelentette volna. Társaságot váltott, s egy Szamar- kandon át Heratba és Meshedbe tartó karavánhoz csatlakozott. Majd Meshedtől Teheránig lóháton tette meg az utat. Élete szinte állandó veszélyben volt. Támadta homokvihar, kínozta szomjúság, menekülnie kellett türkmén rablók elől. Voltak gyanakvók, akik betolakodó kémnek tartották. Vámbéry hosszú ideig rablók társaságában utazott. A banditák dervisnek kijáró tisztelettel vették körül. Felajánlották: mint bölcs sejk, legyen egy nagyobb türkmén rablócsapat vezére. Közép-Ázsia városaiban látta a rabszolgapiacot. Észak-Afganisztánon keresztül tért vissza Teheránba. A perzsa városban a Közép-Azsiában tapasztaltakról feljegyzést készített. A teheráni angol diplomaták méltányolták Vámbéry információinak politikai értékét. Megkérték, útleírását először Angliában adja ki. Teheránból egyébként jelentést küldött Pestre, az Akadémiának. A hazai tudósok Vámbérytől a magyarság ázsiai török szálainak felkutatását, az ázsiai kéziratgyűjtemények vizsgálatát, konkrét tudományos eredményeket vártak. Nem gondoltak arra, hogy Vámbéryt dervis inkognitója akadályozta, hogy közép-ázsiai könyvtárakban dolgozzon, kéziratok után kutasson. 1864 májusában érkezett Pestre. Az elismerésre, ünneplésre vágyó Vámbéry csalódott. „Ez hát a jutalma mérhetetlen fáradalmaimnak és szenvedéseimnek — írta. — Ilyen hálát érdemeltem a nemzettől, melyért, hogy felderítsem eredetét, kockára tettem életemet." Eötvös vigasztalta Vámbéryt: „Az ön utazásainak és tanulmányainak tere idegen tér az országban, és csak nem hiszi azt, hogy önmagát vádolja a társadalom tudatlansággal és értelmetlenséggel, mikor sokkal egyszerűbb és kényelmesebb a mód, hazugnak és csalónak kiáltani ki önt, kit nem értenek meg." Anglia kárpótolta Vámbéryt. „Két héttel a Temze partjára való érkezésem után egész seregét számláltam meg ismerőseimnek, akik szóban és írásban terjesztették híremet, sőt, az egykori dervist váratlanul hírneves és divatos emberré tették a londoni társaságok." Az ünnepelt „felfedező” a szigetország fővárosában első előadását a Royal Geographical Societyben tartotta. „Utazásom különös módja, nevezetesen dervis szerepem feltűnt az idegizgató sportban kedvöket lelő angoloknak . . . némiképp érthetővé válhatik az a rendkívüli fogadtatás, mely részemül jutott." Útleírása először angol nyelven jelent meg. Harminckét éves. Sem állása, sem otthona. A budapesti egyetemen a török tanár (mai szóval) státusa Repiczky János halála óta betöltetlen. E posztot szeretné Vámbéry. Itthon közöny, lenézés, irigység fogadta. Hiszen külföldön ünnepelt, homályos a származása, nincsenek családi összeköttetései és zsidónak született. Az egyetemi tanári ranghoz császári audencián kellett megjelennie. A császár kedvezően döntött. A pesti egyetem urai azonban siettek visszavágni a bécsi döntésért. Megtagadták Vámbérytől a professzori címet. Három évig csak oktatói minőségben tevékenykedhetett. A rektor a bemutatkozó Vámbéryvel barátságtalan. „Ne higyje, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleméről. Tudjuk, hogy gyönge lábon áll a keleti nyelvekkel, s hogy a tanszékre való hivatottsága nagyon kétséges.” Egyébként akadémiai rendes tagnak csak tizenkét évvel közép-ázsiai útja után választották. Voltak, akik szóban és írásban rágalmazták, magyar nacionalistától angol kémig a legkülönbözőbb vádakkal illették. Ami tudományos munkáit illeti, ma már elavult szöveg-, illetőleg nyelvemlékkiadásai a maguk korában felbecsülhetetlen értékű kezdeményezések. Alapot szolgáltattak a nyelvemlékek tökéletesebb magyarázatához, a török nyelvtörténet jobb megértéséhez. Vámbéry Armin Budapesten, 1913 szeptemberében halt meg. „Egyénisége lenyűgöző — írta mesteréről a tanítvány, Germanus Gyula. - Nem a katedráról hirdette a könyvekből összeszedett, gyakran elavult adatok száraz és szürke anyagát, hanem a saját törékeny teste fáradságos munkájával szerzett, izzó lelkén át szűrődő tudást és kiolthatatlan lelkesedést csepegtette tanítványai szívébe. Mert nála a tudás szívügy volt, meggyőződés, harci eszköz, átélés és ihlet... Lehettek tévedései a részletekben, de tudományos meglátását ma, jóval halála után a más és tökéletesebb eszközökkel dolgozó utódok ... igazolták." LÁSZLÓ MIKLÓS Vámbéry Ármin dervisruhában
